Mit üzen számunkra Trianon 2016-ban?

A Turul-Sas Hagyományőrző Egyesület által szervezett Trianon-emléknap alkalmából elhangzott beszéd:

Deák Ferenc, a haza bölcse, a romantikus hazafiság egyik nagy alakja, a nemzettel és hazával kapcsolatos gondolatok mentén sokat és sokszor idézhető. Mai mottónkat is tőle kölcsönöztük: „Az igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény.” Kettős üzenet rejtőzik e gondolatban: már nincsen remény és küzdeni akkor is kötelesség. Az üzenet pesszimizmusa a leszakadt részek történelmi-politikai-demográfiai helyzetjelentésének valós arculatából fakad, abból a sarokba szorított nemzeti lét zsákutcás „hova tovább”-pánikérzetből, ami nem az egyénről szól, hanem a közösségről. Mondhatják nekünk, hogy nem a határok számítanak, nem a politikai képviselet, nem az, hogy hányan is vagyunk egy adott településen, hanem mindig az ember számít, a teljesítő, az érvényesülő, a talpig becsületes ember, csakhogy ez nem egészen így van!  Az embert, jelentős részben, a környezete határozza meg. Valamely kultúrába belefoganni, gyökeret ereszteni identitást ad. Iskolát veszíteni, templomot veszíteni, családban az anyanyelvet elveszíteni egyet jelent az identitásvesztéssel. Ez pedig a közösség sorvadását idézi elő. Ez a jelen pesszimizmusa, a hangzatos szólamok mögötti létvalóság, a hétköznapok veresége a leszakított részeken.

De a romantikus hazafiság szószolója, Deák, aki Kölcsey üzenetén nevelkedett: „A Haza minden előtt!”, tartogat számunkra egy elvakult optimizmust is, egy hazafias parancsot, leonidasi magaslatokra helyezve a mércét: az igaz ügyért akkor is küzdeni kell! A remegő lábak, lankadt karok, csüggedt szívek, de leginkább a demoralizáló nemtörődömség jelenében helyezi vállainkra a történelem a nem kívánt keresztet: az igaz ügyért akkor is küzdeni kell!

Mert az anyanyelvünkhöz való ragaszkodás igaz ügy. Mert az iskoláinkhoz, templomainkhoz, magyarházainkhoz, táncházainkhoz, zászlainkhoz, ünnepeinkhez, történelmünkhöz való ragaszkodás igaz ügy. És igaz ügy az autonómia ügye, ha egy közösség akarja azt. És igaz ügy kiállni azokért, akiket a hatalom nemzetiségük miatt hurcol meg. A rahovai börtönbe zárt magyar fiatalok melletti szóemelés is igaz ügy.

Nem mehetünk el az igaz ügyeink mellett úgy, hogy közben azt mondjuk: nem számít, hogy milyen nyelven beszélünk, csak emberek legyünk. Emberségünk pontosan akkor veszít minőségéből, amikor önként mondunk le ügyeinkről.

Politikusok, történészek már 1920-ban megírták, hogy a párizsi diktátum egy újabb háború előszobája volt csupán. A területekkel jutalmazott nemzetiségek vezéralakjai nagyon hamar csalódtak abban az új állami felállásban, ahova immár többségiként belekényszerültek. Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia félelemmel telített, gyűlölködő politikát folytatott Magyarországgal és a megszerzett területek magyarjaival szemben. Ugyanakkor, kizsákmányoló magatartással viseltetett a szerzett területeken. A nemzetiségi viszonyok megromlottak. S hogy nem fajultak el, az a magyarság elfogadó magatartásának köszönhető, de semmiképp az utódállamok toleranciájának. Ez az elfogadó magatartás, így közel 100 év után, meghozta a maga rothadó gyümölcsét. Tízezres közösségeink túlélésért kapálóznak. A romantikus hazafiságot szembesítsük a jelen realizmusával! Erdélyi megyék sokasága küzd azzal, hogy nincs egy osztálynyi gyerek az iskola fenntartásához. Hunyad, Fehér, Brassó, Temesvár, Arad, Beszterce után Máramaros is az elnéptelenedés útjára lépett. A székely tömbmagyarság ellen zászló-, utcanévtábla- és autonómiaellenes háborút vívnak a hatóságok.

Érdekvédelmi képviseleteink, pártállástól függetlenül, bizalmat kérnek szavazóiktól. Négyévenként a reménykedők e bizalmat megadják. Mi hangos és hiteles képviseletet kérünk érdekeinkkel célirányosan, hogy a kialakult helyzetet lefékezzék, valóságba ágyazott stratégiákat dolgozzanak ki, hogy a jövő reményt keltő legyen a magyar fiatal számára is.

Nem sírni kell, dehogy kell sírni! Alkotni kell! De a közösség érdekében, a közösségen belül és a közösség által. Ne az gyönyörködtessen minket, hogy szerves részei, megbecsült állampolgárai, kitüntetett építői vagyunk az utódállamoknak, de töltsön el gyönyörűséggel, ha a közösségünkért teszünk valamit, ami éltető, ami lelkesítő, ami hasznos.

Erdélyi szinten cél az autonómia, a nemzeti jogok tiszteletben és gyakorlatban tartása. Helyi szinteken cél az iskola, a kultúra és a szellemi-vallási központok mindenáron való támogatása, fenntartása.

Mindehhez pedig mindannyiunkra szükség van. Azzal, hogy elmegyünk szavazni, nem ruházhatjuk át a felelősséget politikusainkra. Egyénenként kell, hogy kivegyük részünket a közösség fenntartásából. Mindenki azzal, ami adatott neki. Szerepünk van az életben és a társadalomban. Kényszerhelyzetekben pedig kényszerszerep. Mert, ahogy Deák Ferenc üzeni nekünk: „Az igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény.”

Nagy-Jenei Zoltán

(elhangzott Nagybányán, 2016. június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján)