Mikola András: Színek és fények (6.)

1902-ben érettségiztem. Jutalomképpen egy hónapot az akkor Ferenczy Károly, Réti István, Thorma János és Iványi Grünwald Béla vezetésével megnyílt Szabad Festõiskolában tölthettem Nagybányán. Mint már említettem, akkor írtam is Ferenczynek, és õt kértem fel tanáromnak. A levélre megjött a válasz tömör, lakonikus stílusban, nagy betûkkel, már az írás is elárulta, hogy kivételes egyéniséggel állok szemben.

Maticska Jenõ várt az állomáson, és a régi postával szemben, Asztai kalaposmesternél helyezett el. Nagy udvari szobát kaptam, reggelire kávét két süteménnyel, délben háromfogásos ebédet (hetenként kétszer, csütörtökön és vasárnap négyfogásosat), uzsonnakávét süteménnyel és kétfogásos vacsorát - tizenhét koronáért.

Az iskola szervezete igen egyszerû volt. A tanárok fizetést nem kaptak, a modell-költségeket a növendékek adták össze, havonta négy-öt koronát, de ha valaki ezt nem bírta, az sem jelentett fennakadást. A négy tanár közül a növendék választott. Bizonyítványt nem kértek és nem is adtak. Az volt a bizonyítvány, amit a növendék megtanult és a fejében magával vitt. Ennél egyszerûbb szervezetû iskola sehol a világon nem mûködött. Mûvészeti iskola volt, amelyben minden nemzet fiai tanulhattak: magyarok, románok, oroszok, németek, csehek, angolok, franciák, japánok stb.

A festõiskoláról sokat írtak. Különösen nyáron, uborkaszezon idején volt kedvenc témája a lapoknak, és mulattunk, amikor az egyik növendék azt mondta, hogy a lapok híradásai nyomán nem így képzelte el a festõiskolát, s hogy õ azt hitte, márványlépcsõ vezet fel az iskolába, olyan szépen van leírva.

Tanárom, Ferenczy Károly, az õ magasrendû mûvészetével nem tudott leereszkedni hozzám. Én teljesen tájékozatlan gyerek voltam, elsõ rajzomat hosszasan nézegette, végül megszólalt:

- Rajzolja sziluettben! - és elment.

Nem tudtam, mi az a sziluett, szégyenkezve kellett megtudakolnom. Szûkszavúságával nem tudott rávezetni arra, mit kíván tõlem, megelégedett, ha egy elõkelõ, szellemes mozdulattal intézhette el a korrektúrát. A legnagyobb mûvészek nem mindig a legjobb tanárok is.

Bár én nagyon igyekeztem, ebben az idõben még álmodni sem mertem arról, hogy festõ legyek. Meglátogattam Ferenczyt mûtermében, megismerkedtem fiaival: Valérral és Bénivel, majd Noémival és édesanyjukkal, egy olyan családdal, amelyben minden és mindenki a mûvészetet szolgálja.

Még Hollósy idején alakult ki az a hagyomány, hogy szombat esténként a piktorok összejöttek a ligeti vendéglõben. Ezeken az összejöveteleken ismerkedtem meg Rétivel, Thormával és Iványi Grünwalddal. A festõiskolai társaság a legkülönbözõbb elemekbõl tevõdött össze: milliomos, földbirtokos, katonatiszt is volt közöttünk, de legnagyobbrészt szegény vagy a szegénynél is szegényebb emberekbõl állott. A liget közelében, bányászcsaládoknál laktak, s volt közöttük olyan, aki hetedmagával aludt a földön.

Közvetlen közelrõl ismertük hát meg a bányászok nyomorúságos életét. Egyik barátommal a fernezelyi kohót is felkerestük. Megborzadva álltunk a gázban, a füstben és forróságban. Sokat gondolkoztam rajta, miként lehetne ezen változtatni, könnyíteni. Ha most - ötven év távlatából - visszagondolok a munkásság akkori helyzetére, megnyugodva sétálok el az új bányai lakótömbök, az egészséges bányászlakások elõtt.

A Rozsályra vezetõvel mentünk fel, aki majdnem az 1307 méteres tetõig kísért. Ilyen magasságban addig még nem jártam. Gyönyörködtünk a pompás kilátásban, elláttunk a Szamos völgyébe, Szatmár felé, a Meszesre, Ciblesre, a tiszántúli Kárpátokra és a közeli Gutinra.

- folytatjuk -

Bányavidéki Új Szó