Mikola András: Színek és fények (5.)

A gimnázium hetedik osztályába léptem 1901-ben, amikor a Hollóssy-iskola kiállítást rendezett Szatmáron, a városháza nagytermében. Kiállítottak: Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Thorma János, Iványi Grünwald Béla, Csók István, Nyilassy Sándor, Rudnay Gyula, Szablya Ferenc, Lovagh Ernestin és az iskola akkori többi tagjai. A kiállítást szinte naponta látogattam, s megbotránkozva hallgattam Szatmár „társasági” alakjainak éretlen megjegyzéseit.

Éreztem, hogy valami újszerû mûvészet hirdetõi ezek a képek. Új színharmóniák, új ízlésû kompozíciók, a természet meglátásnak új igazságai szólnak hozzám.

Csupán Ferenczy Károlynak napsütésben festett önarcképe volt - színezésénél fogva - nehezen érthetõ számomra. Miért lila színû a füle, miért zöld az arca? (Úgy is hívtuk egymás közt, hogy „a lila fülû ember”). Egy pasztellképe is függött a kiállításon, versenylovakkal, dekoratív leegyszerûsítéssel, a gyepen álló lovon zöld reflexek csillogtak. Rá is akasztottak egy cédulát: „Ki a fene látott zöld lovat és okos patikust?” A szellemeskedés nem volt eredeti, sõt ízléstelennek találtam, s a cédulát eltávolítottam.

Aztán késõbb, amikor festõiskolai tanárt kellett választanom, Ferenczynek írtam...

Hollósyt mindössze egyszer láttam a következõ év nyarán, amikor a festõiskolát kerestem a ligetben. Meg is találtam, de rendkívül különösnek tetszett, hogy ez az iskola nem hasonlított semmiféle addig látott iskolához.

A Jókai-dombon szénatartóból átalakított csûr állott, udvarát fonott sövénykerítés övezte. Egy pódiumon ült a modell. Körülötte excentrikus ruhába öltözött, idegen nyelveket beszélõ festõk ültek, akik túlzott és kitartó kíváncsiságomat kõhajítással lohasztották le.

Ekkor pillantottam meg Hollósyt, aki az iskolába jött föl, fehér dolgozóköpenyben, szandálban.

Jól szemügyre vettem! Dús fekete haja homlokába lógott, termete zömök, nagy erejû férfit mutatott.

Késõbb, amikor én is a festõiskolába jártam, sokat hallottam varázslatos, vonzó egyéniségérõl, és arról a lelkesedésrõl, amellyel tanítványai körülvették. Közvetlen ismerettségbe sohasem kerültem vele, mert a következõ évben iskolájával együtt eltávozott Nagybányáról. Télen Münchenben, nyáron Fonyódon vagy Bánffyhunyadon, majd Técsõn dolgozott. Ott ütötte ki kezébõl az ecsetet a halál.

Emlékszem Hollósynak a Nagybánya és Vidéke címû helyi lap egy régi számában megjelent írására. Ez az írás, mely Hollósynak a mûvészetrõl vallott nézeteit tükrözi, valósággal eksztázisba hozott, és a kinyilatkoztatás erejével hatott rám. Én már csak ennyit kaptam az alapító mestertõl, Hollósy Simontól, de egy életen át elkísértek szavai, és útmutatással szolgáltak mûvészi pályámon.

- folytatjuk -

(Bányavidéki Új Szó)