Mikola András: Színek és fények (22.)

Nagypeleskén feltûnést keltett a szakállam. Párizsban a francia diákok és festõk is ilyet viseltek. De már ezelõtt is, amikor Magyarországra érve az elsõ nagyobb állomáson szomjúságomat hûteni leszálltam, hogy egy pohár sört igyam, a csapos a tömeg feje fölött türelmetlenül és ingerkedve szólt rám:

- Várjon, maga zsidó!

Kisebbségi érzésem támadt, s a vonatba felszállva hosszan elgondolkoztam, hova vezethet ez egy sok nemzetiségû államban.

Franciaországban soha nem hallottam ilyet!...

Otthon pár hetet idõztem, de ezt a pár hetet is munkával töltöttem el. Nagyvakáció lévén, az iskolateremben rendeztem be mûhelyemet.

Egy reggel szomszéd falusi parasztember kopogott be:

- Az iskolaigazgató urat keresem!

- Szatmárra utazott - mondtam.

Továbbra is az ajtóban állt, csodálkozva nézte festékes köpenyemet, a kezemben tartott palettát és a képet. Szeretett volna beszédbe elegyedni vagy valami felvilágosítást kapni.

- Hát festenek? - kérdezte.

- Nem festünk, csak festek - feleltem. Egyedül voltam a nagy teremben.

- Az iskolát? - kérdezte.

- Nem az iskolát, csak az iskolában.

Emberem zavarodottan nézett rám, megakadt tekintete szakállamon, újból megszólalt:

- Hát szombaton is?...

Egy önarcképet festettem, ez a festményem van jelenleg a Nemzeti Galéria nagybányai termében. Ezt az önarcképemet mutattam meg Lyka Károlynak a Mûvészet szerkesztõségében, ott látta meg Bródy Sándor, az író, rögtön érdeklõdött, ki festette, s egy húszkoronás aranyat hagyott részemre azzal, hogy õ majd megveszi. Furcsasága természetemnek, hogy sohasem mentem Bródy Sándorhoz, aki mint nagy befolyású író, lapszerkesztõ, sokat tehetett volna értem, de még a képet sem hoztam el a szerkesztõségbõl, ott maradt.

Néhány hét múlva újból Nagybányán voltam. A párizsi rendetlen életmód megbosszulta magát, gyomrommal betegeskedtem, epeömléseim voltak. Idegeim is felmondták a szolgálatot, álmatlanságban szenvedtem, estefelé borzongásaim támadtak, rohamosan fogytam. Orvoshoz mentem, tüdõcsúcshurutot állapított meg.

Az én vasszervezetem õszig ezt is kiheverte.

Ezután Budapestre költöztem, ahol mûtermet béreltem, és a téli hónapokat itt töltöttem.

Ez idõtõl kezdve részt vettem a hivatalos kiállításokon. Egyik képemet a Mûcsarnokban díjazták. Ez alkalommal a Hét címû irodalmi újság címlapján megjelent a fényképem. A szerkesztõségtõl levelet kaptam, hogy küldjem be fényképemet. A felhívásnak eleget tettem, és tovább nem törõdtem az üggyel. Hetek múlva Kiss József költõ, a lap szerkesztõje egy délután Japán kávéházi törzsasztalunkhoz látogatott el, ahol történetesen Lechner Ödön, Szinyei Merse Pál és én ültünk. Amikor bemutatkoztam Kiss Józsefnek, akit addig nem ismertem, kértem, engedje meg, hogy megköszönjem, amiért lapjában foglalkozott velem. Szinyeihez fordult:

- Látod, látod, Palikám, ilyen ez a fiatal mûvésznemzedék. A kávéházba kell jöjjek a köszönõ szóért!

Szinyei a bajusza alatt mosolygott, én pedig elpirulva szégyenkeztem.

A fénykép megjelenése azonban haszonnal járt. Nem sok idõ múlva egy rend új ruhát akartam csináltatni. Amikor a szövetet kiválasztottam, a szabó még újabb szöveteket rakott elém, s rábeszélt, hogy még két rend ruhát csináltassak.

- De hát mi ütött magába? Nem is ismer, hogy hitelezhet ennyit?

- Kérem - mondotta -, uraságodnak van fõbérleti lakása. Ezenkívül láttam a fényképét a kávéházban az újságban, és önnek nyugodtan hitelezhetek, ez elég biztosíték nekem.

Végül is a ruhákat megrendeltem és tízkoronás havi részletekben törlesztettem.

- folytatjuk -

Bányavidéki Új Szó