Mikola András: Színek és fények (2.) - részlet -

APÁM IS, ANYÁM IS tanítóskodásból kereste a kenyeret a nyolc gyermek szájába. A legidõsebb én voltam, és a szüleim úgy gondolták, lépjek mielõbb kenyérkeresõ pályára, s így kisebb testvéreim neveltetésében legyek segítségükre. Legyek bíró, tanár vagy ügyvéd - gondolta apám - tekintéllyel, fix fizetéssel, nyugdíjjal.

Mikola András: Önarckép, 1906

Különösen az utóbbit hallottam sokszor emlegetni.

Mindez természetes, hiszen harminchárom forint harminchárom krajcár tanítói fizetés - még ha két részrõl jött is - kevésnek bizonyult ilyen tekintélyes létszámú család fenntartásához. Apám azonban igen tevékeny ember volt, aki a tanítás mellett ellátta a község postakezelését is, szövetkezetet alapított, esti olvasóköröket szervezett, ahol az újságok olvasása mellett a falu minden dolgát megtárgyalták.

Falunk népe szerette a gyümölcsöt, de a gyümölcsfát mégsem becsülték semmire. Aratás után az avasiak gyönge minõségû szilvával és körtével ereszkedtek le hozzánk, s az asszonyok, gyerekek a gyönge portékáért, egy tál szilváért vagy vackorért, egy tál búzát adtak.

Apám aztán faiskolát alapított, s minden iskolás gyermeknek ingyen csemetét adott, megtanította õket az oltásra, s az utcaszegélyeket benépesítette gyümölcsoltványokkal. Mindezeken túl, a falu népének minden ügyes-bajos dolgában tanácsadója volt. A mi falunk fiai egyébként messze kiemelkedtek a környezõ falvak lakói közül; a katonaságnál altisztek, a civil életben mesteremberek lettek. Apám az iskolában kitûnt gyermekekbõl tanítókat, tanárokat nevelt, sokszor a saját zsebébõl egyengetve útjukat.

És milyen hálás volt a mi falunk népe! Amikor apám negyvenévi szolgálat után nyugdíjba vonult, az Amerikába vándorolt peleskeiek aranyórával lepték meg. Ez az elismerés a legmagasabb helyrõl jött: a néptõl, spontán megnyilatkozás volt, és apám nagyra értékelte.

Anyám, a végtelenül szerény, gazdag érzelemvilágú, kevés beszédû asszony minden szépért lelkesedett, a tanításnak és a családnak élt. Érzékeny, jószívû, a gyermekek bizalmasa, a szigorú apa felé gyakran az óhajok közvetítõje. Kellemes hangján esténként dalokat énekelgetett. A zene iránti fogékonyságomat valószínûleg tõle örököltem. Amikor nagyobb fiú lettem, magam is hegedültem, mindaddig, míg csak a rádióból meg a hangversenyeken hallott zene meg nem gyõzött, hogy az én muzsikámnál van jobb is a világon. Apámtól kapott, Guarnerius utánzatú cseh mesterhegedûmet unokaöcsémnek ajándékoztam. Örömmel tettem, mert öcsémben az én véremre ismertem, aki küzdeni tud, aki az egyetem orvosi fakultását mint táncmester s mint a debreceni Csokonai Színház szólótáncosa és egy népi tánccsoport Párizsba kiküldött tagja végezte el.

Testvéreim közül mûvészi hajlamot egyik sem árult el. Ékes bizonyítéka ennek, hogy Párizsból hazahozott nagy számú tanulmányrajzaimmal - egyik hazaérkezésem alkalmával - a tyúkketrecet találtam kibélelve. Egy drága kínai vázát pedig, melyet Párizsból viszontagságos utazás árán a legféltõbb gonddal hoztam haza, testvéri közelharc hevében törtek darabokra.

Ebbõl a családi környezetbõl indultam el, s most megpróbálom az idõk homályából legrégibb emlékeimet felidézni.

Egy kép jut eszembe. Nyár volt, kánikulás meleg. Én mezítláb, hosszú ingben ültem falusi házunk tornácán, amikor megérkezett az én drága anyai nagybátyám, János bácsi. Ölbe kapott, szemembe nézett, megcsókolt, és én mosolyogva fogadtam azt az embert, akit sohasem láttam, de akinek szívjóságát rögtön megéreztem, és õt szívembe zártam. Elõreszaladtam édesanyámhoz, akinek elsõnek vittem meg a nagy hírt.

Ez három-négy éves koromban lehetett, és kutatva a múlt idõk mélyén, hosszú ideig nincs olyan emlékem, melyet felidézni tudnék.

Késõbb egy angyali kis arc jelenik meg emlékezetemben - Szerénke húgom betegágyánál álltunk. Érzem, hogy valami súlyos, nagy dolog történik, de errõl számot adni nem tudok. Szerénke húgom megcsuklik, szemei fennakadnak. Mindenki zokog, én is sírva fakadok. Ma, felnõtt koromban sem bírok síró embert látni anélkül, hogy torkom össze ne szorulna vagy ne könnyeznék.

Még egy kép. A kertek alján játszadozunk, ahol egy magányos, hatalmas nyárfa nyúlik fel az égbe; dereka oly vastag, hogy nincs fiú a faluban, aki erre felmászni tudna. Én kicsinységemben óriásnak látom, felnézek és elszédülök. A mélységet és magasságot ma is félem.

- folytatjuk -

Bányavidéki Új Szó