Mikola András: Színek és fények (14.)

Gottesmann Alfréd festõtársam, volt közös hadseregbeli huszárszázados, katonai karrierjét hagyta félbe a festésért. Még Nagybányán, a festõiskolában ismerkedtem meg vele. Amíg tanári irányításban nem részesült, addig rendkívüli ügyes portrékat festett.

Az iskolai tanulás azonban megbénította bátorságát. Olyanformán járt, mint az egyszeri kovács, aki szemhályogot operált, s amikor megmagyarázták, hogy milyen veszélyes mûtétet hajt végre, elment a bátorsága. Nagybányán azért nagy szorgalommal dolgozott, s Párizsban újból találkoztunk, közelemben is lakott. Puritán egyéniség volt, katonai nevelését sohasem tudta levetkõzni. Megtörtént, hogy szerény havi nyugdíja késve érkezett. Napokra bezárkózott mûtermébe, s nem evett, amíg a várt pénzt a posta ki nem kézbesítette. Mikor túlesett rajta, nevetve mesélte el. Persze, összeszidtam, mert a szegénységben is lett volna mód, hogy kisegítsem. Mûvészi fejlõdése késõbb rendkívüli szorgalma ellenére is megtorpant. Aztán újból Bányán kerültünk össze, ahol mûtermet is bérelt. Egy délután a városon kívül festettünk, egymástól nem nagy távolságra. Megeredt az esõ, elõbb csendesen, késõbb szaporábban. Én abbahagytam a munkát, felszerelésemmel együtt egy közeli pajta eresze alá húzódtam, s onnan figyeltem, hogy Gottesmann szemére húzza kalapját, és nem hagyja abba a munkát, amíg elõirányzott ideje le nem járt. Katonai pontossággal dolgozott!

Egy másik barátunk - szintén jobbnak nevezhetõ mûkedvelõ festõ - szépen tárogatózott. Gottesmannak nagyon megtetszett ez a hangszer, elhatározta, õ is megtanul játszani rajta. Az elhatározás és tett számára egyet jelentett. Megrendelte a tárogatót, a szükséges hangjegyeket, iskolát. Reggel öttõl nyolcig minden nap tárogatózott. Az õ tárogatója a festõtelepen annyit jelentett, mint máshol a hangszóró vagy gyárban a sziréna. Az órát lehetett utána igazítani, vagy a napi programot megkezdeni. Az akaratnak és kötelességérzetnek ez a magas foka mégsem hozta meg a kívánt sikert, mert zenei hallása nem volt... Pestet nem szerette. Ha oda érkezett, konflisba ült, akkoriban még zárt egyfogatúak közlekedtek, és a függönyt lehúzta. Szerette a görög szigetvilágot, Krétát, a Földközi-tenger tiszta levegõjében vakító fénnyel világító sziklákat. Ez felelt meg lelki és festõi alkatának. Egyik görögországi útjáról hazafelé jövet a Lloyd gõzösön megismerkedett egy indus herceggel, aki megkérte, kalauzolja õt Budapesten. Gottesmann szívesen tett eleget a kérésnek. Az elsõ napi körséta után a herceg megkérte, vezesse el õt egy vendéglõbe, s ebédre legyen a vendége. Gottesmann elvitte õt egy vegetáriánus vendéglõbe, ahol egy koronáért lehetett ebédelni, hogy ne kerüljön sokba a vendéglátás. Fizetés után a herceg megkérte, hogy most már õ vezethesse el egy másik vendéglõbe, ahol aztán jóllaktak.

Nem mindennapi egyéniség volt az én dr. Fontain barátom és jóakaróm sem. A Delécluse Akadémián ismertem meg. Orvosnak készült, de hajlamát követve a festéssel cserélte fel az orvosi pályát. Ismeretségünk idején negyven év körül lehetett, de szorgalmasan bejárt az iskolába, és szép stúdiumrajzokat készített. A Louvre-ban csak három festõ - Rembrandt, Courbet és Carriere - munkáit nézte meg. Mások nem érdekelték. Szépen zongorázott, de csak Beethovent, Bachot és Chopint játszott, Tolsztojnak volt nagy tisztelõje és híve, a nagy íróval levelezést is folytatott, sõt Jasznaja Poljánában meg is látogatta. Tolsztoj tanításai a szegénységrõl, egyszerûségrõl annyira befolyásolták, hogy amikor édesanyja halála után megkapta örökségét - nem csekély százhúszezer frankot -, ebbõl negyvenezer frank életjáradékot felesége nevére bankba helyezett, nyolcvanezer frankot pedig kiosztott a szegények között. Felesége varrónõként dolgozott, szoba-konyhás lakásban laktak, s a legegyszerûbb emberek boldog életét élték. (folytatjuk)

Bányavidéki Új Szó