Mikola András: Színek és fények (13.)

A mûvészet bûvkörében éltem, s ezt mi sem igazolhatja jobban, mint az, hogy visszautasítottam egy másik nagy szerelmemmel kapcsolatos ajánlatot: olyan vadászati lehetõség nyílt számomra, amit mások csak százezrek árán szerezhettek volna meg.

A mûvészet bûvkörében éltem, s ezt mi sem igazolhatja jobban, mint az, hogy visszautasítottam egy másik nagy szerelmemmel kapcsolatos ajánlatot: olyan vadászati lehetõség nyílt számomra, amit mások csak százezrek árán szerezhettek volna meg.

A festõiskolában megismerkedtem dr. Gothárd nevû orvossal, s egyben dilettáns rajzolgatóval, az ógyallai Gothárd fegyvergyáros fivérével. Precíz, finom vadászfegyvereket készítettek. Az orvos Párizsban élt. Egy napon megkérdezett, nem volna-e kedvem vele tartani Belga Kongóba, ahová - a felderítetlen területekre - expedíciót küldenek. Õ lesz az expedíció orvosa, engem pedig mint rajzolót alkalmaznának, amiért szép fizetés is jár. Nemet mondtam, mert nem akartam tanulmányaimat évekre félbeszakítani. (Két évrõl volt szó.) Afrika szûz területein olyan vadászélményekben lehetett volna részem, amelyeket, akkor elmulasztván, soha többé nem élhettem át. De ki tudja, hol végeztem volna? Azt hiszem ugyanis, arról az expedícióról lehetett szó, amelyet Lipót belga király megbízásából vezettek, s amely valóban súlyos milliókat hozott a királynak, és amelyet aztán a bennszülöttekkel történt visszaélések miatt súlyos sajtótámadások értek.

Párizsban, csakúgy, mint Pesten, a nyomor negyedeiben, ahol magam is éltem, sok félrecsúszott emberrel akadtam össze. Megesett, hogy híd alá hívtak aludni. A lecsúszottak között találtam franciákat, németeket, kalandorokat, katonaszökevényeket, szerencsétleneket, Lombroso-típusokat. De minden emberi szörnyek között a legsötétebb, akivel életemben találkoztam, egy magyar volt. Monsieur Bélának hívtuk, és azt állította, gyógyszerészetet végzett, s az apja magas állami tisztviselõ Budapesten. A család élete, amint õ elmesélte, meglehetõsen zavaros volt. Apja szeretõt tartott, anyja féltékenységi rohamában revolverrel lõtt férjére. A fiú, hogy anyját megvigasztalja, szeretõt hozott anyjának. Leánytestvérét is õ árusította, s ezért pénzt kapott. Váltót hamisított. Mindezeket már elsõ látásra elmondta, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lett volna szó. Megborzadtam ettõl az embertõl. Amikor elõször láttuk, már három napja feküdt egy sötét kis hotelszobában, az ágy alatt borosüvegek halmaza, barátja, a hotelgarcon, hitelbe hordta neki. A szegény garcon nagy bizalommal volt iránta, mert elõzõleg Monsieur Béla gavallér, pénzes emberként viselkedett, aki könnyen és bõkezûen fizetett minden együtt folytatott tivornyát. Most is azzal hitegette, hogy rövidesen pénze jön. Amikor megismerkedtünk, már elfogyott a hazulról hozott pénz, a garconnak pedig komoly összeggel tartozott. Eldicsekedett, miként csalta ki a melléje fogadott magándetektívtõl a pénzt, és hogyan szökött meg tõle. Apja ugyanis, hogy megszabaduljon züllött fiától - akinek a váltóhamisításon kívül más is nyomhatta lelkét -, Amerikába akarta küldeni. Magándetektívet fogadott melléje, egy komolyabb összeget adott át neki azzal, hogy kísérje el Hamburgba, s csak amikor beszállt a hajóra, akkor adják át a pénzt. M. Béla túljárt a detektív eszén, a pénzt megkaparintotta, a detektívet faképnél hagyta és Párizsba utazott. Nagyon büszke volt erre a csínytevésére. Párizsba érkezve hamarosan nyakára hágott a kapott pénznek. Ha undorodtam is az efféle alakoktól, mégis érdekeltek: lám, mire képes az Ember...

Egy este, az akkor virágjában álló apacsvilágról esett szó. M. Béla dicsekedett, hogy õ már összeköttetésben van egy ilyen bandával. A hallok körüli (Párizs vásárcsarnokai) pincelebujokban találkozik velük, s ajánlkozott, hogy elkísér bennünket. Négyen indultunk el (az egyik Mattis-Teutsch János volt - szerk. megj.), s valóban ijesztõ, sötét alakokkal találkoztunk, de a detektívek senkit sem igazoltattak, amíg arra okot nem adott.

Innen kimentünk a fortifikációhoz, az 1871-bõl fennmaradt falakhoz, ahol reggelig csatangoltunk, de a fojtott hangulaton kívül más élményben nem volt részünk.

Párizs „apacsromantikáját” csak az 1914-1918-as háború szüntette meg, amikor is ezeket az elemeket Verdun és Douamont, valamint a front más, legveszélyesebb pontjaira irányították...

- folytatjuk -

Bányavidéki Új Szó