Mikola András: Színek és fények (11.)

A második párizsi télen - a nyári hónapokat Bányán töltöttem - már hazamentem Párizsba. Bár ötven frankkal érkeztem vissza, kétségbe mégsem estem. Az Hotel Bon Coinben megkaptam szobámat, a tulajdonos vett festéket, vásznat, s lefestettem házbér fejében.

Az iskolában nem kellett tandíjat fizetnem, én fogadtam a modelleket, szedtem össze a tandíjat, tehát bizalmi embere lettem a tulajdonosnak, s Brummer József nevû barátomat is behoztam az iskolába, õ is ingyen dolgozhatott, majd mikor nagyon rosszul ment sora, modellnek fogadtam meg. Egyik héten nálunk állott, másik héten egy másik festõiskolában, sõt késõb Rodinnél is jelentkezett s állt modellt. Õ mesélte, hogy Rodin egyszerre több modellt is tartott meudoni mûtermében, gyakran csak sétáltatta õket, mozgásukat tanulmányozta. Így készítette azokat a leheletfinom, pár vonalas rajzokat, melyeket azokban az idõkben gyakran láthattunk. 

Brummer tehetséges szobrásznak indult, még Bányáról ismertük egymást. Apja - jómódú szegedi paprikakereskedõ - egy szép napon csõdbe ment, s értesítette fiát, hogy többé nem tudja segíteni. Így Brummer az idegenségben magára maradt, minden segítség nélkül. A nyomor, a szegénység összefûzött bennünket.

Már Párizsba érkezésem elsõ idejétõl fogva különösen érdekelt a keleti népek mûvészete. Párizsba ez idõ tájt hajórakományszámra hozták a japán fametszetet, kínai lakk- és porcelánárut, kinonókat, a gyarmatokról pedig egzotikus népek primitív mûvészi termékeit. A Musée Guimet-nek szinte naponkénti látogatója voltam, és kezdtem bizonyos ismeretekre szert tenni. Nagy segítségemre szolgált az amerikai Stein barátom, akitõl könyveket kaptam, s akirõl alább még szó lesz. A kereskedõk maguk sem ismerték az árut, bálaszámra kapták, a vételárhoz hozzácsapták a maguk száz, kétszáz, háromszáz százalékos hasznát, és így kínálták eladásra. Párizsban rengeteg apró mûkereskedés mûködött, délután, esténként ráértem az estampe-okat böngészni, és sokszor sikerült egészen jó vagy ritka példányokhoz olcsón, pár frankért hozzájutni.

Mikor néhány darabot összegyûjtöttem, Brummer hóna alá nyomtam, s elindítottam olyan mûterem-bérházakhoz, ahol ötven-száz jobb módú orosz, amerikai, angol, német mûvész lakott. Jóska bekopogtatott, megmutatta az árut, és rendszerint sikerült haszonnal eladnia, amin délben megosztoztunk. Így aztán összekerült az ebéd ára, és arra is ügyeltünk, hogy forgótõkénk is maradjon, amivel újabb kincseket vásároljunk. Nem is tudom, vajon én használtam ki Brummer barátomat vagy Brummer az én ismereteimet.

Persze az „üzlet” nem ment mindig simán, meg-megakadtunk, és más kereset után kellett nézni. A mûterembe bejárt a Théatre Francais egy színésze. Az ismeretség segítségével engem felvettek statisztának. Egy frank honorárium járt minden fellépésért. Emlékszem, valami történelmi színdarabot adtak elõ, II. Szolimán címmel. Hatalmas turbánt nyomtak a fejembe, s valamit kiáltanom is kellett, így joggal büszkélkedhettem azzal, hogy szerepeltem a franciák nemzeti színházában, s méghozzá együtt a franciák világhírû színészével, Mounet Sullyval! Brummer ez idõ alatt a színház elõcsarnokához felvonuló hintók ajtaját nyitogatta, néhány souért, amíg a portás el nem kergette. Nem voltunk finnyásak, mindent megcsináltunk, hogy tanulhassunk.

Egy ízben, amikor már semmi sem sikerült, a déli órákban együtt távoztunk a többi növendékkel. Mindenki ebédelni ment, nekünk csak egy darab kenyeret sikerült szerezni. Az utcán hideg volt, hamar visszamentünk hát, hogy legalább melegben legyünk. S ez így ment több napon át. Gyors visszatérésünk gyanút keltett az öreg házmesternében. Leselkedett utánunk, amirõl mi nem tudtunk. A mûteremben leültünk egymással szemben, egyik darab kenyeret a másikra tettük, mintha szalonnát ennénk, úgy szabdaltuk bicskáinkkal. A következõ napokon ötven frankot kézbesített a posta Brummernek is, nekem is: Ismeretlen feladó küldte! Hiába találgattuk, csak hónapok múlva jöttünk rá a titokra, hogy tudniillik a házmesterné kilesett bennünket, s mikor meglátta, mirõl van szó, jelentette az iskola igazgatójának, aki viszont gyors gyûjtést rendezett, s az így befolyt összeget küldték el nekünk. Nem tudom, él-e Brummer valahol, s mit szól hozzá, ha e sorokat olvassa. Õ lett a világ egyik legnagyobb mûkereskedõje, ásatásokat végeztetett a Közel-Keleten, egész palotákat vásárolt meg Indiában, Kínában; New-Yorkban a Fifth Avenue-n óriás méretû mûkereskedése, ezenkívül Párizsban, Berlinben, Stockholmban üzlete, illetve lerakata van. Vagyonát sok millió dollárra becsülik. Megbízottai a háború után egész Európát bejárták, Olaszországban az elõnyomuló amerikai seregek nyomában jártak, és minden mozgatható mûtárgyat felvásároltak.

Az elsõ impulzust Brummer bizonyosan tõlem nyerte. Abban az idõben beszélgetéseink során már megnyilvánult mindkettõnk érdeklõdése. Õbenne a kiállott nélkülözés irtózatos pénzszerzési vágyat keltett, és kijelentette, hogy lemond a mûvészetrõl. Bennem több idealizmus volt, ragaszkodtam ahhoz, hogy festõ legyek, ha ez bármilyen küzdelemmel, nélkülözéssel járna is. Eljegyeztük magunkat, Brummer a vagyonszerzéssel, én a mûvészettel.

Mindketten célt értünk, neki is sikerült, nekem is... (folytatjuk)

Bányavidéki Új Szó