Mikola András: Színek és fények (10.)

Legelõbb is beiratkoztam az Academie Julianbe, Jean Paul Laurens-hoz. Az óriási atelier-ben százhúszan dolgoztunk; nem nehéz elképzelni, hogy egy modell körül ennyi ember nehezen fért el. Az állványokat sugár alakban állították fel. A modellhez a legközelebb levõk kicsi kis taburetteken ültek, s úgy néztek a modellre, mintha az ember a toronyra a tövébõl nézne fel. Aki pedig a sorok végére került, az magas székek tetején kuporgott, hogy a többiek feje fölött ellásson. Nekem ilyen magas szék jutott, s bizony nem valami jól ment a rajzolás.

Jean Paul Laurens is úgy találta, valami rövid megjegyzést tett és elment.

Ez azonban nem elégített ki engem! S emellett örökös ugratások folytak, különösen a franciák törték a fejüket állandóan tréfákon. Például szokás volt az újonnan érkezettel boire-t (áldomást) fizettetni a szomszédos bárban. Én szerencsésen megúsztam a dolgot, vagy talán nem nézték ki belõlem, hogy ilyesmire telik a zsebembõl. Az amerikait azonban, aki néhány nappal utánam érkezett, és szintén a sor végén, magas szék tetején kuporgott, alighogy hozzákezdett reggel a munkájához, azonnal és kórusban felszólították:

- Nouveau; payez boire! (Új, fizess áldomást!)

Az amerikai nagyokat köpködött, rágta a rágógumit, de nem mozdult. Nem vett róla tudomást, hogy ez a kiabálás neki szól, még akkor sem, mikor a l’Intransigeant egy számát széke alatt meggyújtották. A kórus tovább énekelt, majd egy japán hallgató cinóbervörössel kente be a tûzpiszkáló vasat, odatartotta a tûzhöz, azzal rohant neki az amerikainak, s hadonászott az orra körül. Mikor ezt is megunták, valamelyik elkiáltotta magát, hogy énekeljen. Õ aztán nem, de a százhúsz növendék kórusban ordított fél órán át.

Már-már ritkultak a hangok, mire az amerikai is megszólalt, éktelen hangon énekelni kezdett. Mindenki elhallgatott, de ezt is megunták. Akkor jött a vezényszó: 

- Assez! (Elég!)

Az amerikai azonban most már nem hagyta abba, s amíg a modell le nem szállt, egyhuzamban bõgött. De boire-t mégsem fizetett!

Néhány nap múlva átiratkoztam egy kisebb iskolába, az Academie Delécluse-be. Az öreg Delécluse maga is festõ volt, de szerzõdtetett más jónevû festõket is.

Az életrendem így alakult: délelõtt iskola, délután múzeumok, gyûjtemények látogatása, este könyvtári óra, ahol egyúttal melegedni is lehetett. A könyvtárakban nem csak láttam, de kezemben is tartottam Leonardo da Vinci rajzait, Rembrandt rézkarcait és más nagy mesterek mûveit. Megtaláltam Napóleonnak egy rendeletét is: „Tous les hommes de génie, tous oeux, qui ont obtenue un rang distingué dans la république des lettres, sont francais, n’importe quel que soit le pays, qui les a vus naitre.” (Azaz: Minden zseniális ember, mindazok, akik az irodalom köztársaságában megkülönböztetett helyet foglalnak el, franciák, tekintet nélkül arra, hogy melyik országban születtek.) Zseniális gondolatnak találtam!

Elsõ sétám a Notre Dame mögött, a Szajna hídján vezetett keresztül, s borzalmas kép tárult elém. Egy nagy kirakatban fagyasztott hullák, hajtincsek, ruhadarabok sorakoztak, hátha a járókelõk közül valaki felismeri. A morgue volt, kitálalva az utcára. Ájulás környékezett, s napokig nem bírtam szabadulni ettõl a véres látványtól, melynek hátterében gyilkosságok, tragédiák sötétje rémlett. A következõ évben, 1906-ban, feloldották végre e látvány „kötelezõ” voltát, falat húztak elébe, úgyhogy csak, aki betért a járda mellett emelt korlát mögé, az láthatta.

A francia munkások és a szegényebb festõk széles, buggyos nadrágban jártak. A helyhez, ahol én szándékoztam lakni, ez az öltözék illett. Ilyen nadrágot vettem hát, majd esti sétáim során kinéztem a kirakatban egy pár szeges bakancsot, 9,95 frankba került. Hetekig latolgattam, megvehetem-e, amíg végül is az enyém lett. Ez a két darab szolgált aztán öltözékemül három éven át. A bakancsot barátaim is annyira ismerték, hogy amikor a Luxembourg palotában sétálgattam, késõbb érkezõ barátaim a tizedik terembõl hallották a bakancs kopogását, és nevetve mondták egymásnak:

- Itt van András!

Aztán megtaláltam új otthonomat a Montparnasse-on, a Gare Montparnasse háta mögött, a Nd. Edgar Quinet kiszélesedõ részén, a Bon Coin (Jó sarok) nevû szállodában. Elsõ emeleten lévõ szobám ablakából remek kilátás nyílt a térre, melyen hetenként kétszer piacot is tartottak. Ez kellett nekem, itt festhetek is! Hogy milyen szálloda volt az a Bon Coin, azt már a neve is elárulta. A posta ide nem kézbesített pénzt, érte kellett menni. A rendõrség kettõs õrszemmel állott posztot, a biciklis rendõrjáratok pedig négyes-hatos csoportokban köröztek. A gyilkosság, szurkálás, verekedés csaknem minden héten áldozatokat követelt. A szálloda ivójában szerencsétlen nõk s vendégeik, kitartott, munkátlan szeretõik adtak egymásnak találkozót. A tulajdonos napközben munkaruhában járt, este azonban, mikor kigyúltak a lámpák, sötét öltönyt vett fel, és ujjaira felhúzta az aranygyûrût.

Tüzet - a gyakran komoly hideg ellenére - három év alatt egyszer sem raktam; már megedzõdtem, mert egy télen át Pesten sem fûtöttem.

Érdekes azonban, hogy minél több züllöttséget, az életnek minél nagyobb mélységeit láttam, annál tisztább maradtam. Ezek az emberek megérezték, hogy nem közéjük való vagyok, és bizonyos respektussal tekintettek rám. Sajnáltak is egy kicsit. A nõktõl féltem, kitartottjaikkal összebarátkoztam, és gyakran ültem az ivóban, ahol zajlott az élet; rajzolgattam s jó kereset után egyikük-másikuk fizetett is egy pohár abszintot, amit a barátság kedvéért elfogadtam, és késõbb, ha pénzem akadt, viszonoztam. Úgy éreztem, ha bajba kerültem volna, ezek az emberek megvédelmeztek volna. Az utcában, ahol laktam, majd minden kapu alól nõk lestek áldozataikra. Többek között feltûnt az egyik homályos kapualjban egy nõi alak, aki mindig titokzatosan behúzódott, és teljes egészében sohasem lehetett látni. Egy alkalommal mégis megláttam, valami véletlen folytán, és... falába volt...

Érdekelt azonban Párizs éjjeli életének fényesebb oldala is. Összekuporgatott kis krajcárjaimmal szépen felöltözve elindultam Párizs egyik legdrágább lokáljába, a Maximba. Hadd lássam ezt is! Rendelni ugyan csak egy feketekávét mertem, s azért is öt frankot fizettem, de láttam a pezsgõt folyni, és hamisítatlan cigányzenét hallgattam, Rigó Jancsit, akibe a Chimay hercegnõ beleszeretett és feleségül ment hozzá. Aztán hazafelé a Louvre kapuja alatt átlépegettem a téli éjszakákban ott heverõ kiöregedett nõkön, az élet kitaszítottjain, akiknek szerencsésebb fiatal sorstársai egy-egy jobb éjszakai kereset után tíz-húsz frankot dobtak oda. De hazamenni már nem mertem, jó ruha volt rajtam. Így kóboroltam az utcákon, lebújokban, míg megvirradt. Hiszen máskor is, ha késtem, a lakásomhoz közel esõ kietlen utcákon a szembe jövõ már hatvan-nyolcvan lépésre átment a túlsó oldalra, vagy ha õ nem, akkor én, és svéd bicskámat kinyitva szorongattam felöltõm oldalzsebében.

Igen, Franciaországnak, az akkori világ bankárjának Párizsában, ahol a Rue de la Paix-ben csak ékszerüzletek sorakoztak egymás után, ahol a kirakatokból a briliánsok csillogása vakította az arra sétálót, a világ legnagyobb gazdagsága párosult a legnagyobb szegénységgel. Így festett a társadalmi berendezkedés a világ legmûveltebbnek tartott államában. Késõbb, harmadik párizsi évemben, laktam a Szajna-parton is, kilátásom nyílt a Notre Dame-ra, s egy téli napon ablakomon kinézve látom, hogy a szemközti parton a kloákából emberek bújnak elõ. A gesztenyefák ágait tördelik, tüzet raknak, ott fõznek. Hát a kloákában, Párizs szennycsatorna-hálózatának belsejében is laktak emberek, akik a melegért húzódtak oda! Elmentem megnézni. A csatorna középsõ, mély részén a szennyvíz folyt, a kétoldalt magasabban fekvõ gyalogjárón tanyáztak az emberek. Mindez Párizs szívében, a városháza közelében.

Én még a régi, romantikus Párizsban éltem, ahol omnibuszok közlekedtek, és amikor felkapaszkodtam a tetõn lévõ ülõhelyekre, hallottuk a kocsis ostorcsettentését és kiszólását: „Allons sausisons!” (Menjünk virslik! - Gyöngéd utalás a vágóhídra.) Azóta sem láttam Párizst, a Salon Carée-t, s mérhetetlen kincseivel a Louvre-t, amelynek három éven át szinte lakója voltam.

- folytatjuk -

Bányavidéki Új Szó