Felsőbánya: már csak nevükben németek

Felsõbányán napjainkban is élnek német vezetéknevet viselõ személyek. Régi, német eredetû felsõbányai családnevek, például Fuksz, Gajer, Haller, Hitter, Kremmer, Slézinger/Schlesinger, Sulcz/ Schulz/ és Weisz.

A régi Felsőbánya (a Hunyadi tér) (forrás: delmagyar.hu)

Néhány ilyen név viselõjével elbeszélgetve kiderült, hogy anyanyelvüket elfelejtették, sõt olyan is akadt közöttük, aki azt sem tudta, hogy elõdei bölcsõje a mai Németországban, Ausztriában vagy Lengyelországban ringott.

A tatárjárás után, a XIII. század második felében IV. Béla, majd a XVIII. században Mária Terézia osztrák császárnõ telepített bajorországi, schleswieg-holstein-i, ausztriai és sziléziai bányászokat Nagybányára és Felsõbányára.

Korabeli okiratok azt igazolják, hogy a németek már városunk alapítása után fontos tisztségeket töltöttek be. 1376-ban Hekmannus a város jegyzõje ,,1393-ban  pedig Linkher András fõbíró volt.

A felsõbányai magyarok megbecsülték a fegyelmezett, istenfélõ, hozzáértõ és találékony németeket. A német telepesek az évszázadok során önként olvadtak be a helyi magyarságba, elfelejtve anyanyelvüket, de bizonyos hagyományaikra, szokásaikra, dalaikra továbbra is emlékeztek. Köztudott, hogy a Szerencse fel, szerencse le bányászinduló német eredetû. Révai Károly, a Nagybányai Teleki Társaság elnöke lefordított több olyan selmeci bányászdalt, amelyeket a XVIII-XIX. században Felsõbányán azok a bányatisztek énekeltek, akik a felvidék város bányászati és kohászati akadémiáján szereztek diplomát. Egy olyan bányászdalból választottam ki egy részletet, amelyben a bányászlegények hajnalban, a mélybe való leszállás elõtt búcsúznak a bányászlányoktól: „Isten veled Nap! Mi leszállunk a kincset osztó föld alá./ Jöhet a munka súlya rá./ Míg kalapácsunk csengve pattan,/ Mosolygó ajkunk dalra csattan,/ Szedjük az érc arany porát./ Elõ a csákányt cimborák!/ És neked bányász leányka/ Dolgos kezünk búcsút int.”

 Korabeli írott forrásokból tudtam meg, hogy a középkori bányavárosok német polgárainak a lakodalmában fontos szerepet játszott az „asztalmester”. A tekintélyes, idõs polgár írta össze a vendégeket, és állapította meg, hogy a meghívottak milyen sorrendben kísérik a jegyespárt az oltárhoz. A lakodalmas háznál rang szerint jelölték ki a vendégek helyét. A német nyelv fõkent a magyar bányászati szakszókincsre hatott. Városunk magyar bányászai még a múlt században is használták a következõ német eredetû szavakat: satt/schacht-akna, sitt/schicht-váltás, például egy váltásba járnak, sittaus-a váltás, a munkanap vége, verkesbanya-magánbánya.

Városunk történelmébe aranybetûkkel írták be nevüket Farkas Jenõ (édesapja neve Riesenberger Alajos), a közösségért fáradhatatlanul munkálkodó polgármester, aki hosszú, nehéz tárgyalások után elérte, hogy a vármegye és a pénzügyminisztérium is fedezze a Nagybánya-Felsõbánya vasút felépítésének a költségeit. Az õ kitartásának is köszönhetõ a Bódi-tó partján egy menedékház felállítása. 1868-ban városunkban született Hultl Humer, a Budapesti Szent István Kórház sebészeti osztályának, majd a Szent Rókus Kórház sebészeti osztályának a fõorvosa, akit bécsi kollégái a „kés Paganinijének” neveztek el, dr. Wagner Sándor budapesti tanársegéd, aki 1862-tõl haláláig szeretettel gyógyította pácienseit, valamint Czumbel Lajos római katolikus lelkész. 1931-tõl 1941-ig nemcsak egyházközségéért, hanem városunkért is sokat tett. Gyakran ellátogatott a bányászházikókba, és lelket öntött mostoha sorsú híveibe. A bányamunkás címû, Aradon megjelent könyvecskéje városunk bányászai életének hû tükre. (Boczor József)

(Bányavidéki Új Szó)