KOCSIS JÓZSEF: A város szamara

Élt, éldegélt egyszer a hatvanas években egy szamár Nagybányán, a stadion környékén. Valamilyen neve is volt állítólag ennek a szamárnak - mely valójában nem is inkább a városé, hanem a stadioné volt, mert ott volt állásban -, de mivel a stadion is a városé volt, így hát a szamár is az volt, ezért szinte mindenki csak úgy nevezte, hogy: a város szamara!

Persze nem csak ez, sok szamár volt még abban az idõben a városban! Hiszen akkor még nem volt ennyire modern a világ, nem járhatott minden szamár iskolába, csak a kiválasztott, igazi szamarak. És ez a sok szamár, bizony, mind dolgozott! Nem zúgolódtak, mint mostanában egyes szamarak, és könnyû volt õket munkára fogni. De ilyen híres és közismert szamár, mint ez a város szamara, melynek állati bájait még egyes festõk is megörökítésre méltónak tartották, no ilyen aztán egy sem volt.

Azaz, volt még egy - amely akár párja is lehetett volna ennek -, csak hát elkerülték egymást. Az ugyanis a város másik végén lakott, ott volt valamiféle istállója és egy Tarzánnak ,,becézett” egyénnek volt a szolgálatában, aki sok mindent, de általában fát fuvarozott vele az utána kötött kis kordéban. Ami bizony elég nehéz volt, pláne, amikor Tarzán elvtárs is felült a saroglyába...

Jártak ugyan õk is a stadion melletti dühöngõ környékén - mert ez a Tarzánnak nevezett egyén az italt igencsak szerette -, de inkább csak úgy átmenõben. Ez pedig kevés volt a két szamár közötti kapcsolat elmélyüléséhez.

Tény, hogy - amint az általában lenni szokott -, ennek a bizonyos Tarzánnak a szamara sem a becsületes munkával, nem a faszállítással, akarom mondani, a fa és minden egyéb fuvarozásával vált híressé. Nem ezzel tûnt ki szamártársai közül, hanem az ostoba ordítozásával. Az történt ugyanis, hogy egyszer, bizonyos hóbortos - akarom mondani -, vicces kedvû, jó humorú emberek kifogták a hámból, rendõrsapkát tettek a fejére és betuszkolták a (talán még most is létezõ), akkor éppen üresen álló, Recea felé vezetõ úton lévõ, városszéli õrbódéba. Ami - valljuk be õszintén - nem volt egyszerû feladat!

A szamár pedig, ahelyett, hogy örült volna sorsa jobbra fordulásának - hiszen nem kellett dolgoznia semmit, csak bámulni a járókelõket -, õ azonban elkezdett szörnyû módon bõgni, ordítozni. Persze nem sokáig, mert jöttek valamilyen számára igen furcsa öltözetû emberek, közrefogták és elvitték. És még mondja valaki, hogy: ,,szamárbõgés nem hallatszik az égig”.

A lényegre térve azonban - mármint a város, azaz a stadion szamarára -, az sem gondolta volna az elején, hogy majd egyszer híres szamár lesz belõle. A sportcsarnoknál, azaz futballpályánál lévén szolgálatban, igencsak nehezen teltek hétköznapjai. Húzta a nehéz tartályt tele vízzel keresztül-kasul a pályán, locsolták annak zöld gyepjét, látta azt nap mint nap nõni, növekedni, sokszor véres verejtéke árán, de õ abból bizony egy harapásnyit sem ehetett. És ez fájt neki a legjobban. Mármint az, hogy nem élvezheti, meg sem kóstolhatja munkája gyümölcsét...

De, mint minden rossznak, ennek is vége szakadt egyszer. Jött a modernizáció, vezetékes víz a pálya szélén, így aztán az igencsak hûséges és munkabíró szamárra már nem volt szükség. A mór - akarom mondani -, a szamár megtette kötelességét, most már mehetett, nyugállományba helyezték. Azaz, mivel már a tartása gondot okozott, egyszerûen szabadjára engedték, gondoskodjon magáról! Szegény szamár pedig tûnõdhetett magában, vajon mit is fog õ most kezdeni ezzel az - csak úgy nagy hirtelen - ölébe pottyant baromi, azaz állati nagy szabadsággal?! Mert eddig volt, ahogy volt, ha ütötték is, verték is néha, ha szûkösen is, de mégiscsak megvolt mindene. Persze nem több, csak annyi, amennyi egy szamárnak dukál: szerény eledele és fedél a feje felett. Most azonban, kóvályoghatott ugyan szabadon, mehetett ide-oda a stadion környékén, bõghetett bele a sötét éjszakába, ázott-fázott, de már a kutya sem kérdezte, senki sem törõdött vele. Ez pedig még egy szamárnak is sok volt!

Elhatározta, hogy nem tûri tovább ezt a megalázó helyzetet. És elindult csak úgy vaktába, az orra irányába. Elhaladt a Városi Fürdõ mellett, tovább és tovább, az út szélén bóklászva, legelészve, mígnem, egyszer csak rátalált a mûvésztelepre! Meglátván annak buja növényzetét, zsenge füvét, gondolván, hogy révbe ért, egyszerûen besétált. És mivel senki sem bántotta, nem gátolta a legelésben, a szabad mozgásban, egész nap ott tartózkodott. Sõt, mivel látta, hogy ezek a fura emberek kedvesebbek hozzá, a szamárhoz, mint saját embertársaikhoz, szépen bánnak vele, nem úgy, mint eddigi gazdája, ezután szinte minden áldott nap meglátogatta a telepet. Éjjel ideiglenes szálláshelyén, a stadion környékén tartózkodott, a nappalokat pedig szinte mindig a telepen töltötte.

Mivel senkinek semmi kárt nem okozott - azon kívül, hogy egyszer a gondnok tehénkéjének vetett répát megdézsmálta, lelegelte -, itt mindenki szerette. Dédelgették, simogatták, tenyerükbõl etették mindenféle jóval, néha-néha meg cukorkát is adtak neki! Mondják, hogy az egyik neves festõ annyira megszerette, hogy néhány képén meg is örökítette! Mókás kedvében egyszer még azt is mondta - mert nagy mókamester volt az öreg -, hogy ezt a szamarat senki se merészelje bántani, mert ez az õ testvére! Ez ugyanis nagyon sok pénzt hoz neki a konyhára. Amelyik képén rajta van a szamár, azt azonnal, még meg sem szárad a festék rajta, máris megveszik, mint a cukrot!

Nos, ha mondta, biztosan így volt, mert anélkül is nagyon kelendõek voltak a képei. Állítólag még a múzeum is vásárolt ezekbõl a szamaras képekbõl.

Mi tagadás, a sok rossz után igencsak jó dolga lett a szamárnak! És ez így is maradt volna talán élete végéig. Igen ám, de egyszer, valamilyen véletlen folytán belekeveredett a politikába és az lett a veszte szegény szamárnak!

Az történt ugyanis a hatvanas években, hogy egyes emberek különféle tetszetõs kinézetû, de fölöttébb furcsa ákombákomokkal teli papírosokat, plakátokat ragasztottak ki a stadionnal szemben lévõ hírdetõdeszkákra. Pontosan oda, ahol õ éjjelente tartózkodott. Valósággal ingerelték, provokálták ezek a még egy szamárnak is hihetetlen dolgokat hazudó plakátok!

De, mint nyalánkság, nagyon is ízlettek neki ezek a nagydarab papírosok. Ezért aztán, amit kiragasztottak nappal, azokat õ szép sorjában mind bezabálta, még a deszkákat is lenyalta utána! Persze, ez egyáltalán nem tetszett a plakátokat ragasztó embereknek. Márcsak azért sem, mert egyszerûen nem tudták elképzelni, vajon miféle rendszerellenes, osztályidegen emberek garázdálkodnak itt az éj leple alatt, és milyen szándékkal?

Biztosan a kommunizmust akarják megdönteni! - mondogatták kórusban. Nosza, lett is erre nagy ijedelem, pánik az elvtársak körében! Lótás-futás, õrállítás, de mind hiába. A plakátok reggelre mind eltûntek. És ez így ment egy jó darabig. Mígnem egyszer, a rendszer egyik éber õre észrevette, hogy nem is ember, hanem csak egy szamár, a város szamara tépdesi, nyalogatja le az általuk kiragasztott plakátokat! Erre pedig õk egyáltalán nem is gondoltak! Miután azonban saját szemükkel is meggyõzõdtek róla, látván, hogy nincsenek itt semmiféle ,,osztályidegen” elemek - amire õk még álmukban is gondolnak -, mégiscsak megnyugodtak. Legalábbis látszólag.

Szegény szamárnak azonban nyoma veszett, azóta se látta soha senki. Egyesek azt mondják, hogy biztosan elkóborolt, elkószált valamerre - szokásához híven -, mások meg úgy vélik, legalábbis remélik, hogy baja nemigen történhetett, hiszen nem ellene, hanem érte jöttek és elvitték az illetékes elvtársak.

Tény azonban, hogy szegény állat nagy hirtelen úgy eltûnt, mint szamár a ködben...

***

Ui. Szegény szamár, ha még élne és látná a telep jelenlegi állapotát, szellemiségét, nemigen térne be a telepre. Hiszen ott már rég számára sem nagyon volna semmi látnivaló. Sem a mediterrán környezetben valaha volt egzotikus, évszázados fák, sem a buja növényzet. Csak az ódon (és késõbb épített), lezüllesztett és tönkretett, be-beázó épületek viharvert látványa...

De ha így ,,haladunk”, ahelyett, hogy azokat rendbehoznák, restaurálnák, eredeti formájukban helyreállítanák, még ezek is nemsokára teljesen eltûnnek. A hajdanvolt híres mûvésztelep magyar jellegébõl, magyar szellemiségébõl nem marad semmi. Mert - amint hallom és látni vélem - az 50-es, a 60-as, 70-es és 90-es évek kísérletei után most is pontosan ez a román nemzetpolitikai szándék. A hajdanvolt híres mûvésztelep ,,átrajzolásával”, azaz teljes átformálásával, átépítésével azt a bizonyos magyar jelleget, magyar szellemiséget akarják megsemmisíteni, teljesen eltüntetni...

Persze, lehet és szabad - talán szükséges is szép terveket szõni - egy új, a mai elvárásoknak is megfelelõ mûvésztelep építésén gondolkozni, de azt - legalábbis szerintem - máshol kellene megtenni. Ezeket az évszázados mûemléképületeket pedig restaurálják, tegyék rendbe, és õrizzék meg eredeti formájukban.

Bányavidéki Új Szó