Kirándulás a felsõbányai Bódi-tóhoz 1947-ben

Manapság ritka az a személy, aki azzal dicsekedhet, hogy „idõmilliomos”. Nos, én ezen kevesek közé tartozom. Ezt a 86. életévemnek és egészségi állapotom miatt mozgáskorlátozott voltamnak köszönhetem.

A felsőbányai Bódi-tónál 1947-ben. A szatmári római katolikus leány-tanítóképzőseink I. évfolyama (forrás: (busz))

A fiatalok mind igen elfoglaltak: szolgálattal, napi munkával, feladatokkal stb. Panaszkodtam is a fiamnak, hogy unatkozom. Azt javasolta, írjak. Írjak például az Új Szónak emlékeimrõl, tanulságos történetekrõl, városunkról és környékérõl és így tovább. Ha közlésre érdemesnek találják, jó, ha nem, utódaim majd elolvassák. Szót fogadtam neki, és tavaly elkezdtem írni. Egyúttal a gondolkodásomat is tornáztatom, olyasmi ez, mint az „agytorna” a szenilitás megelõzésére.

Idõnként elõveszem számtalan fényképalbumom egyikét-másikát, elmerengek a múlt emlékein. Így került kezembe az 1947-ben készült fotó, amely a felsõbányai Bódi-tónál készült osztályfõnökömmel, Maria Ancilla kedvesnõvérrel és osztálytársaimmal. Ugyanis az új tanügyi törvény megjelenése elõtt, az erre szakosodott szerzetesnõk tanították a jövõ tanítóit is. Akkor az volt a szokás, hogy a nagy szünidõben nagyobb szabású kirándulásokat szerveztek számunkra. Megismertették az ország természeti szépségeit, városait stb. 1947-ben az elsõ évfolyamot végeztem, olyan szerencsém volt, hogy részt vehettem Felsõbánya városának és környékének megismerésében. Sajnos ez volt életem elsõ és utolsó kirándulása Felsõbányára. Jött a tanügyi reform, eltörölt minden hasznos tevékenységet, az osztályharccal, elméleteivel helyettesítve azokat.

Istennek hála, hogy akkor és ott fotót készítettek rólunk, s ezt az „ereklyét” sikerült megõriznem...

Jól látszik a háttérben a csodaszép erdõ, elõttünk a tó kristálytiszta vize. Ancilla kedvesnõvér köré csoportosultunk (az elsõ sor ülve), ügyelve, hogy be ne csússzunk a vízbe, jómagam az evezõt szorongatva e megfontolásból. A többség áll.

A kolostor bentlakásában kaptunk elhelyezést, kosztot. Naponta kísérõvel bebarangoltuk a környéket. Anyagot gyûjtöttünk készülõ rovar-, ásvány- és növénygyûjteményeinkhez. Igen hasznos, tanulságos kirándulás volt, amire mindig szívesen emlékszem.

De hol is található ez a város? Nosza, elõ a térképet, és a féltve õrzött iskoláskönyvet, a földrajz tankönyvet!

Ahogy közeledtünk, már messzirõl feltûntek a település karcsú templomtornyai, mintha köszöntöttek, hívogattak volna.

„A Zazar-patak völgyében fekszik, Nagybányától körülbelül 10 kilométerre. Észak és kelet felõl erdõs hegyek övezik, délrõl pedig a nyugatra vonuló domboktól körülvett, teknõ alakú völgyet képez. Igen szelíd éghajlatú, mert a környezõ magas hegyek megvédik a hideg szelektõl. Ez a bányaváros már a római uralom alatt létezhetett, a bányászkodás nyomait sejtetõ szerszámok erre utalnak.”

Arra kérem a kedves Olvasókat, munkatársakat, egészítsék ki szerény írásomat ennek a kedves városnak a részletesebb leírásával, arculatának mai vonásaival. Kiegészítésüket várja:

Özv. Csornainé Breuer Erzsébet nyugalmazott tanítónõ Magyarláposról

(és remélhetõleg a többi olvasó)

Bányavidéki Új Szó