Hol vagytok ti, régi játszótársak?…

Az elmúlt heti Fõtér Fesztivál részben a helyi mûvelõdési élet élõ tükörképe is. A szervezõk lelkesedése ebben az irányban igencsak megmutatkozott, mert a meghívottak között ott találtuk a Kolozsvári Magyar Opera mûvészeit, megtalálhattuk a Berena, a Torpedó, az LGT, a Tankcsapda formációk produkcióit, no meg a Szomszédnéni Produkciós Iroda elõadását is.

Nagybánya Bár, a Lendvay Márton Színjátszó Kör koncertje a 10. Főtér Fesztiválon

Emelte a fesztivál hangulatát a Magyarországról meghívott  huszárcsapat  díszessége is. A helybéliek seregszemléjén iskoláink, egyházaink ifjú csapatai mutatkoztak be, meg a Lendvay Márton Színjátszó Kör.

Mint régi színjátszó, és a Lendvay Színjátszó Kör alapító tagja, nem is tudom, hogy nosztalgiázva, vagy összeszorult szívvel nézzem a jelent, mert már évtizedekben mérem az idõt, amikor én is felléptem a világot jelentõ deszkákon olyan elõadásokban, mint a klasszikusnak számító Légy jó mindhalálig, A néma levente, a Névtelen csillag, vagy az Anyám könnyû álmot ígér elõadásaiban. Ezek bármelyike önálló elõadással lehetett volna jelen egy ilyen fesztiválon, csakhogy abban az idõben nem létezett Fõtér Fesztivál, meg nyílt szabadtéri színpad, ellenben megvolt a mindenható párt és állam gáncsoskodása az elõadásainkkal szemben. Mindezek ellenére vállaltuk a szembenézést az akadályokkal, és feláldoztuk szabadidõnket azért, hogy egy-egy elõadásunkat olyan távoli helyekre elvihessük, mint Felsõvisó, Rónaszék, akár a közelebbi helységek, mint Magyarberkesz, vagy Szamosardó. Gondolatban keresem a régi játszótársakat és Petõfi sorait sorolom emlékeimben; „Foglaljatok helyet itt mellettem”…Sajnos többen már csak a Virághegy, vagy a Postarét temetõiben sorakoztathatók: Farkas Ede, Papp Pubi, Méhes Béla, Huszty Árpi, meg Vári Viktor, aztán az élõk is, akik az öregség gondjaival meg betegségekkel néznek nap mint nap szembe. Farkas Zolit, Pacsa Lacit, Chioran Babucit, Méhes Évát és Hodacsek Palit még megtalálom, a Csiha házaspárral egyetemben. Keisz Ádi úgy maradt meg emlékemben, mint aki a húszéves lányom szerepét vitte színpadra, pedig azóta huszonötnél több esztendõ is eltelt. Aztán vannak olyanok, akiket a SORS messzebbre sodort: Virágh Dénes, Mihály Buba meg Kira Karolina. Változott az idõ, a csoportban megtörtént a generáció váltás. Új arcok, új felfogások és új kihívások jelentek meg, és ez így van rendjén. A régiek közül egyedül Simori Sanyi tartja a frontot, aki még ma is aktívan közremûködik a csoport munkájában. Õ az egyedüli, aki emlékszik még arra az idõre, amikor szombatonként délután indultunk, hogy este elõadást tarthassunk, aztán a másnapi vasárnapon két helység közönsége elõtt szerepeljünk, majd hajnalban érjünk vissza, mert másnap már a munkahelyén kellett mindenkinek helytállnia. És akkor a szombati nap még munkanapnak számított. És mi volt a fizetség? A közönség tapsa és az, ha az utcán ránk köszönt valaki, megjegyezve, hogy jól szórakozott az elõadásainkon. Zenés darabjaink szélesebb érdeklõdésre számíthattak, ami abban is megnyilvánult, hogy az Isten véled Édes Piroskám 27, a Liliomfi 35, míg a Vadvirág címû darabunk 49 elõadást ért meg. Nem voltunk bíróságilag bejegyzett társaság, de volt közönségünk és támogatottságunk! S ami még lényegesebb, hogy volt példátlan és önzetlen lelkesedésünk „elvinni a szót oda, ahol ezt várták tõlünk”.

A Fõtér Fesztiválon két esetben is láthattuk a Lendvay produkcióit. Péntek este Nagybánya Bár címmel egy kávéház hangulatát igyekeztek visszaadni. Szép elképzelés és jó alkalom arra, hogy a szereplõk egy része énektehetségét megmutathassa. A mûsor  kielégítõnek mutatkozott, talán az volt zavaró, hogy a zenekar hangosságban túlhaladta az énekhangot. Emelni lehetett volna a hangulatot, ha az énekszámokat egy csokorba fogja egybe a rendezõje. Másnap a Bábszínház termében Rádiókabaré címmel egy felolvasó mûsort tekinthettünk meg. Itt nem átallom megjegyezni, hogy egy ilyen mûsort, amelynek alapja a szöveg felolvasása, azt feltétlenül tartalommal kell megtölteni. Ebbõl a szempontból pedig a mûsor meglehetõsen a „fábris” ízlésességet súrolta.

Szeretném megjegyezni, hogy a Lendvay Márton név egyúttal egyfajta kötelezettséget ró a társulat egészére, mert Lendvay e nemzet egyik nagy színészeként van jelen a magyar színháztörténelemben. Ezt jelképezik szobrai, melyek közül egyik az új budapesti Nemzeti Színház elõcsarnokát díszíti, míg Budán egy életnagyságú acélszobor tekint vissza a rá tekintõre. Aztán a mi Ligetünket is szépíti egy mellszobor. A Lendvay közönsége ma is megvan és kíváncsian várja a csoport színházi produkcióit. És amint az lenni szokott, a taps, meg a szellemi és anyagi támogatásban sem kéreti magát. Meg kell próbálni kielégíteni a közönség igényeit, a visszajelzések és a siker nem fog elmaradni, a közönség mindig meghálálja, ha megszólítják.

Kis Kornél Iván

Bányavidéki Új Szó