Halhatatlan nagytatám

Bár Istenben hitt, Darnai József, a nagytatám kételkedett a feltámadásban, az örök életben.

Falusi temetés a XX. sz. elején

A nyudíjas kovács halottak napján, este hét és nyolc óra között, a felsõbányai Nagykakason álló háza konyhájában, az ablaknál ülve nézte az él-dombi gyertyafényben fürdõ, õszirózsával ékesített római katolikus temetõt.

- Mi marad belõlem halálom után? Csak por. Az én csontjaim a temetõ egyik sírjában fognak porladozni - mondta csüggedten nekem.

A Teremtõ több mint negyven éve szólította magához. Teste elporladt, de  lelke, érzelmei, gondolatai tovább élnek emlékezetemben, bizonyos gesztusaimban és viselkedésemben. Nagyapám is formálta jellemem gyermek- és ifjúkoromban, példáját megpróbáltam követni.

Nagyapám a bánya kovácsmûhelyében dolgozott. Már az elsõ kakasszó után felébredt, hogy a Tölgyes melletti  úton munkakezdés elõtt fél órával megérkezzék a mûhelybe.

Én a nagybányai középiskola diákjaként csak akkor késtem el, ha a „kávédaráló” nem döcögött be idejében a nagybányai kisállomásra.

Nagytatám nyolc-kilenc óra munka után is mindig javítgatott valamit, ápolta kertje gyümölcsfáit, tüzifát hozott az erdõrõl.

Amikor Kolozsváron a Bolyai Egyetemen felvételiztem, az egyik nehéz vizsga elõtti estén, kilenc óra körül úgy éreztem, hogy az álmosságtól leragad a szemem. Amint a bentlakási ágyamhoz indultam, lelki szemeim elõtt megjelent az erdei ösvényen verejtékezve tüzifát cipelõ nagytatám. Az álom azonnal kiröppent a szemembõl, és még két órát tanultam. Nagyapámnak is köszönhetem, hogy a vizsgám sikerült.

- Vajon ezek a virágok túlélnek engem? - kérdezte gyakran halottak napja estéjén, az ablakpárkányon pirosló cserepes muskátlira mutatva.

Nagyapám szelleme a túlvilágról elégedetten láthatja, hogy az egyik cserepes muskátli „utódja” most is virít húgom és családja házában. (Boczor József)

Bányavidéki Új Szó