Felsőbányai szüret száztíz évvel ezelőtt

A múlt század ötvenes éveiben egy bárányfelhõs vasárnap délután egyik nagynénémmel a felsõbányai Orosz család vendégszeretét élveztük. A meghitt hangulatú nappali szobában a fehér damasztabroszos asztalon kürtõskalács, sült gesztenye, birsalma-kompót kínáltatta magát, és ablakon beszûrõdõ bágyadt napsugarak az édes musttal teli üvegkancsón csillantak meg.

Miközben az idõs házaspár, és Hajdú Sándor református tanító, az egyik szomszéd a régi szüreteket idézték fel, a rádióban Vámosi János a hulló falevelekrõl énekelt.

- A mai szüretek nem olyan vidámak, mint fiatal koromban - panaszkodott az államosítás miatt elszegényedett  szõlõtulajdonos tanító.

A múlt század ötvenes éveiben városunk fõutcájának alsó felében már csak a Sárközi, Lévai és Hajdú család  árusította a borát. A más célra használt borpincék még ma is láthatók.

A nagybányai és felsõbányai borpincékben már a középkorban árulták a polgárok azokat a borokat, amelyeket a sikárlói, busági, nagybányai hegyoldalakon termesztett borokból készítettek.

A felvidéki levéltárakban õrzött feljegyzések szerint a bányavárosokban árusítás elõtt mindegyik hordóból kóstolót kellett küldeni a bírónak, hogy a bor árát a városi tanács megszabhassa. A különbözõ borfajták keverését szigorúan büntették.

110 éve mennyiségileg közepes, de magas cukortartalmú szõlõt szüreteltek a Szinérváralja és Nagybánya közötti hegyoldalakon.

A gomolygó sûrû köd, a szakadó esõ, a bokáig érõ sár próbára tette a puttonyosokat és a taposókat. A szõlõt puttonnyal, azaz felül nyitott, fából vagy vesszõbõl készült, háton hordozható edénnyel, kosárral hordták a kádba, amelyben taposással sajtolták ki a hegy levét.

Derült, mustillatú délutánokon és estéken a szüreti mulatságot a szabadban tartották meg. A présház elõtt nagy bográcsban fõzték a gulyást. A nagybányai és felsõbányai cigánymuzsikusok fáradhatatatlanul húzták a talpalávalót. Lányok, legények, hölgyek és urak nótákat énekelve táncoltak hajnalig.

A gazdag polgárok szüreti mulatságain rövid csövû mozsárágyú durrant, este pedig színes rakéták villantak fel az égbolton.

Krúdy Gyula találóan jellemezte a régi szüretek társadalmi életben betöltött szerepét: „Mosolygóvá lett minden arc Magyarországon, amikor közeledett a szüret, mert abból kimaradni az olyan bolond szokott, aki amúgy is az utolsókat rugdossa.”

Nagybányai, felsõbányai szõlõsgazdák muskotályát is felszolgálták abban az étteremben, amelyet 1905. október 21-én nyitottak meg Nagybányán. Rumpold Gyula vendéglõjét és borainak egy részét az István szállót sújtó augusztusi tûzvészben veszítette el. A vállalkozó szellemû, derûlátó üzletember két hónap alatt a Csillag-házban sörcsarnokot, éttermet és hétszobás szállót építtetett fel. Jenõ, a leégett vendéglõ fõpincére mosolyogva szolgálta ki a vendégeket.

A pörkölt szaga a városi hivatalnokokat is a vendéglõbe csábította. Az egyik vendég a szaftot, azaz a gulyás zsíros levét  az asztalára öntötte.

- Remélem, hogy rövidesen drága pezsgõvel is leönti az asztalát - jegyezte meg a kedélyes Rumpold Gyula.

Egy korabeli vendéglõi viccel próbálom felderíteni a korán beköszöntött hideg miatt elszomorodott olvasóinkat.

- Ma kérek egy hétfogásos ebédet.

- Az mibõl áll? - kérdi a pincér.

- Egy szelet disznósültbõl és hat pohár borból.

Boczor József

Bányavidéki Új Szó