Emlékezés egy kiváló nagybányai festõmûvészre

Az egyik festõmûvész kolléga, Nicolae Bãlaj, akinek mûterme a mi kis „kulipintyónk”, azaz mûvész házikónk mellett volt a telepen, tehát egymás mellett dolgoztunk, mondhatni naponta átjárt hozzánk. Hosszasan elbeszélgetett velünk, szívesen ücsörgött mellettünk. Sõt, mi több - legalábbis látszólag -, érdeklõdéssel figyelte a márvány faragását, egy-egy kis plasztika, márványszobor elkészülésének munkafolyamatait. Persze, õ festõ lévén - méghozzá a jók közül, legalábbis szerintem -, valamelyest mégis másként viszonyult a szobrászathoz. De azért mégsem annyira másként, mint a többi festõ például. Nagyon sok megjegyzésébõl, észrevételébõl a szobrászi szakmát, a szobrászatot illetõen rájöttem, hogy nem csak, hogy nem idegen számára, hanem, mint mûfajt, egyenesen kedveli, szereti a szobrászatot.

Mint mondá, annak idején, fiatalabb korában, az egyetemi éveket követõen - és jóval késõbb is -, foglalkozott szobrászattal. Emlékmû-terveket, maketteket is készített, melyekkel pályázatokon is szerepelt...

Szó, ami szó, azon kevés mûvész közé tartozott a telepen, akivel Kondrák is, én is szívesen elbeszélgettünk. Nem untuk, hanem inkább kedveltük a társaságát, mert pászolt a szó közöttünk. Persze, leginkább csak akkor, ha mûvészi problémákról diskuráltunk.

Mi tagadás - olvasott ember lévén -, jól tájékozódott, jó meglátásai voltak ezen a téren. Érdekes, de egyáltalán nem meglepõ módon - saját bevallása szerint is - jobban szerette a mi társaságunkat, mint a saját nemzettársaiét. Azok ugyanis összeférhetetlennek, diktatórikusnak tartották. Enyhén szólva. Mi pedig - velük ellentétben - inkább igazságszeretõnek és becsületesnek. Máskülönben, azt nem volt nehéz észrevenni, hogy a hozzá hasonló becsületes mûvészeket, akik megpróbáltak ebben az átkos, igazságtalan és diktatórikus rendszerben, ebben a nacionalista, kommunista, magyarellenes légkörben is lehetõleg emberségesek maradni és úgy is viselkedni, azokat a sok bolsevik mentalitású, örökösen nyüzsgõ, törtetõ mûvész egyáltalán nem kedvelte. A jó mûvészeket megpróbálták teljesen ellehetetleníteni, megalázni. Sajnos, megtehették, mert általában a gátlástalan percemberek ültek a telep vezetõi székeiben. Tisztelet a kevés kivételnek.

Aztán, ahogy teltek, múltak az évek, szegény Kondrák barátom és mesterem egyre gyengébb, egyre betegebb lett, már csak ritkán, mondhatni inkább csak látogatóba járt a telepre. Saját bevallása szerint, inkább csak azért, mert vonzották a kövei, az emlékei. Leült a karosszékébe és figyelte, ahogy dolgozom. Mint mondá, kalapácsom és vésõm zaja megnyugtatja, zene az Õ füleinek. Ami valóban így lehetett, mert így ültében sokszor elbóbiskolt, szunyókálni kezdett. Ilyenkor - pláne, ha hûvösebb volt az idõjárás - bundabekecsemet a hátára terítettem, mert - súlyos vesebántalmai miatt - féltettem a megfázástól.

Sajnos, egy idõ után már ezek a ritka látogatások is elmaradtak, Kondrák barátom már nem járt a telepre. De köztem és az öreg festõ kolléga közötti barátság továbbra is megmaradt, és a közös beszélgetések - igaz, most már csak kettesben - folytatódtak.

Kondrák barátomnak azonban ezekrõl a közös beszélgetésekrõl és a telepen történtekrõl, a munkámmal kapcsolatos dolgokról mindig be kellett számolnom. Telefonon, de leginkább személyesen, kérte, szinte követelte a tájékoztatást. Nagyon érdekelte, mi történik a telepen. Azaz, leginkább az érdekelte, ami a közös mûtermünk, a „kulipintyó” környékén, annak közelében történik. Annál is inkább, mert a ‘90-es évek elején még olyan hírek is elterjedtek - talán nem is éppen alaptalanul -, hogy a telepnek azt a sarkát teljesen átalakítják. Az orgonabokrokat és a hatalmas vadgesztenyefát - melyet állítólag Iványi Grünwald ültetett - kivágják (eredetileg kettõ volt), a kis mûvészházikót lebontják, és egy emeletes mûtermet, azaz, a másik kettõhöz hasonló, négy mûtermes épületet építenek a helyére. Persze, ez a tervük - legalábbis a mai napig -, pénz híján nem valósult meg. A hatalmas vadgesztenyefát azonban kivágatták...

Visszakanyarodva azonban az öreg festõ kollégára, egyik alkalommal, amikor átjött hozzám a szokásos beszélgetésre, eszmecserére, egy igen váratlan meglepetésben volt részem. Igaz, már elõre sejtettem, hogy valami fontos közölnivalója van, mert nem csak úgy közvetlenül átszólt, mint máskor, mondván, hogy: ha idõm engedi szívesen átjönne és beszélgetne velem. (Vagy megkért, menjek én át hozzájuk.) Mert az tény, hogy az öreg festõ mindig is nagyon tisztességtudó volt irányunkban. Szeretett úriember módjára viselkedni. Úgymond, szerette az etikett szabályokat, az ilyen udvariassági formákat betartani. Pedig mi ezeket sohasem igényeltük. Most pedig, elõbb mindent elrendezett, megetette, ellátta a kutyáit, macskáit és csak azután jött át a kisajtón. Igen, a kisajtón, mert a mûterme és a kis mûvészházikó között, az orgonabokrok hátánál, egy általa eszkábált, kis ajtóval ellátott sövénykerítés húzódott. Nem is inkább azért, mintha õ föltétlenül ki akarta volna sajátítani a mûterme mellett lévõ kis területet magának - bár ez is benne volt a dologban, joga is volt hozzá éppúgy, mint a többinek -, hanem inkább azért, hogy a kutyái, macskái, melyek folyton elkóboroltak, nagyobb biztonságban legyenek. No meg a személygépkocsija is, mert az is volt az öregnek. Persze, a macskák így is folyton átmászkáltak. Hol az orgonabokrokról, hol a kulipintyó - akarom mondani -, a mûtermünk tetejérõl kellett lesegítenem, leszednem azokat az öreg, vagy az élettársa kérésére. De legalább a kutyáik így, a kerítés mögött mégiscsak nagyobb biztonságban voltak, nem nagyon tudtak elkóborolni. Megjegyzendõ, hogy az öreg is, és fiatal, igen szép és szimpatikus élettársa is nagyon szerették az állatokat. Simogatták, dédelgették a kutyákat is, a macskákat is, úgy bántak velük, mint családtagokkal, mintha gyermekeik volnának.

Visszatérve azonban az öreg festõmûvész hozzám való átjövetelére, akárcsak máskor, most is a jobbik, a kényelmesebb székkel kínáltam és a munkát félbehagyva, tisztelettudóan fogadtam. Nem zavartatta magát, leült és egyenesen a tárgyra tért. Tudogatott ugyan valamicskét magyarul, valamelyest értette is a nyelvünket, amint észrevettem - valamelyik õse állítólag magyar lehetett -, de nem eléggé ahhoz, hogy komolyabb, pláne szakmai dolgokról tárgyaljunk. Ezért a köztünk történõ beszélgetések mindig románul folytak. Az õsz mester Kondrákot is, engemet is, mindig az igen megtisztelõ „Domnu’ coleg!”, azaz: „Kolléga úr!” megszólítással illetett. Most is - látván, hogy a munkát miatta hagytam félbe - újra megkérdezte: valóban nem nagyon zavar, nem hátráltat a munkában? Mert, mint mondá, õ most nem is éppen csak beszélgetni jött, hanem kérdezni is szeretne valamit. Azaz, meg akar kérni valamire! Tudniillik, szeretne egy kis változatosságot a festés mellett a munkájában. Szeretne õ is a kõvel, a márványnyal foglalkozni, márványt faragni, ezt szeretné tõlem megtanulni. Persze, ha hajlandó vagyok õt erre tanítani, vagy legalább néhány alapvetõ szakmai útbaigazítást adni ez irányban. Kérdezte továbbá, hogy szerintem van-e még neki esélye és ideje (nyilvánvaló, hogy öreg korára utalt ezzel) mindezt tõlem ilyen magas fokon elsajátítani?

Nos, nem tagadom, igen nagy megtiszteltetésnek vettem az õsz mestertõl, hogy tõlem szeretné a kõfaragást, a márványban történõ szobrászatot tanulni, de valahogy nagyon kényelmetlenül is éreztem magam. Szabadkoztam is elég rendesen, mondván, hogy nem vagyok én méltó az ilyesmire, hiszen õ - márcsak a kora miatt is - jóval többet tud a mûvészetrõl, tehát, hogyan tudnám én õt tanítani? Persze, az öreg nem hagyta magát ilyen szerénységi szólamokkal meggyõzni. Szokásához híven, õszintén és erélyesen válaszolt ellenvetéseimre:

- Kolléga úr! Az igaz, hogy én sok mindent tudok a mûvészetekrõl, talán egyesek jó festõnek is tartanak, de most azért jöttem, hogy a kolléga urat arra kérjem, hogy engemet a kõfaragás technikájára, a kõ, a márvány szobrászatára tanítson! Ez pedig az ön szakterülete, ebben ön a szakember, tehát nem szégyen öntõl tanulni. Ellenkezõleg! Nagyon megköszönném azt is, ha ehhez - legalább az elején - néhány szobrászati kelléket, vésõt, kalapácsot is kölcsönözne nekem.

Nos, erre a nyílt és egyenes beszédre nem nagyon tudtam mit válaszolni, mert sem visszautasítani, sem megbántani nem akartam. De úgy magamban, az igen tiszteletre méltó õsz festõmûvésznek a kõhöz, a márványhoz és annak faragásához való viszonyulását egy kicsit elkésettnek találtam. Azonban arra is gondoltam, hogy egy kis fizikai munka akár jót is tenne az öregnek. Hiszen nem egyszer õ maga mondá, hogy amikor elfárad a festésben, megunja a mûtermi levegõt, lejön a kis udvarába, és a kerítésen keresztül milyen élvezettel bámulja, ahogy dolgozunk. Inspiráljuk a munkában, egészen feltöltõdik, aztán újra vannak ötletei,  újra van kedve festeni.

Ezért, ami a szobrászi kellékeket, a legszükségesebb szobrászi szerszámokat illeti, azonnal megígértem. Sõt, mi több, nem csak kölcsön, hanem néhányat, spiccvésõt, laposvésõt, fogasvésõt és egy dorozmát (fogas kalapács) azon nyomban ajándékba is adtam. Ami azonban a másik kérdését illeti, történetesen azt, hogy mi a véleményem arról, hogy meg fogja-e, és van-e még ideje (és ereje szerintem) neki a kõfaragást, mint szakmát magas szinten megtanulni, arra nem nagyon tudtam, mit válaszolni. Hiszen azt csak az idõ és a Jó Isten fogja majd eldönteni. Szerencsére, eszembe jutott, hogy annak idején atyai jó barátom és mesterem, Kondrák Károly, a kiváló szobrász egyik-másik okvetlenkedõ kérdésemre, kérdés-özöneimre, amelyek általában szakmai jellegûek voltak, szobrászi problémákat feszegettek, milyen egyszerû választ adott nekem: „Dávid! Ezt még én sem tudom. Kísérletezz, próbálkozz! Aztán, majd vagy tíz-húsz év múlva vagy rájössz és megtudod, vagy nem. Ha majd rájössz, kérlek, mondd meg nekem is...” Megjegyzendõ, mert egyáltalán nem mellékes dolog, hogy Kondrák - akárcsak most az öreg -, ha valamit nem tudott, nem próbálta azt palástolni. Nem próbált okoskodni, mellébeszélni, hanem egyenesen megmondta, nem szégyellte azt bevallani. És nem szégyellt másoktól is tanácsot kérni, tanulni. A mások tanácsát is elfogadta, ha jónak tartotta.

Persze, néhány évtized után, amikor az ember egy ilyen visszaemlékezést ír, életének egy-egy szakaszában történt dolgokat próbálja papírra vetni, nehéz dolga van. Mert bármennyire is próbál tárgyilagos maradni, csak az igazat megírni, az önéletrajz sokak szerint - szerintem is - mégiscsak egy fikció. Írója, még ha nem is rosszindulatúan, de a számára kellemetlen, negatív dolgokat próbálja, igyekszik kihagyni, a kellemes, pozitív dolgokat pedig felnagyítani. Tehát jól tudom, hogy az ilyen önéletrajz-szerû írások, visszaemlékezések - még ha igazak is, mint jelen esetben - mégsem teljesen tárgyilagosak. Nyugodtan mondhatja ezt bárki, sok esetben jogosan, mert az ember mégiscsak emberbõl van, egyes dolgok homályba vesznek, fátylat borít rájuk az idõ, másokra meg nem.

Tény azonban, hogy öreg festõmûvész barátomnak a kérdésére azt próbáltam valahogy megmagyarázni, hogy a kõ, a márvány faragását, mint mesterséget szinte bárki megtanulhatja, ha elég ereje van hozzá, és szándéka is ez irányban. A magas szintû kõfaragást, annak mûvészi szinten történõ mûvelését azonban nem elég „csak” tanulni. A kõhöz, a márványhoz szívvel-lélekkel kell viszonyulni. Nem elég csupán a fizikai erõ és kitartás, mert mindez - legalábbis szerintem - nagyrészt a fejben történik. Azaz, tehetség is kell hozzá. Aztán, ha ez megvan, azokra a bizonyos „szakmai titkokra”, melyek a kõfaragást, mint mesterséget mûvészi szintre emelik, az ember egy idõ után vagy rájön csak úgy magától, vagy nem...

Így utólag azon morfondírozom, milyen jó - legalábbis szerintem -, hogy abban az idõben még nem volt ennyire „digitális” a világ. Nem volt ennyire divatban az „egérrel” való rajzolás, „kõfaragás”. Ezért, az öreg festõmûvész barátom még igazi vésõvel és kalapáccsal a valóságban, igazi kõben próbálkozhatott a kõfaragással. Mert - ahogy egyes mûvészek tartják, sajnos, egyre kevesebben - „az elektronikus kõnek nincsen szaga”. Az azért egészen más...

Kása Dávid

Bányavidéki Új Szó