Az Izvora legendája

Volt egyszer egy avasi pásztor. A Rozsályon legeltette a nyáját. Jó fû volt ott, gazdag legelõ, de bejárható távolságra sehol nem akadt se egy patak, se egy forrás, egy szem víz sem. Szegény jószág már hullani kezdett a szomjúságtól. Nem volt mit tenni, vizet sehol sem talált.

Elindult hát megkeresni a források anyját. Bolyongott erre-arra, de nem járt eredménnyel. Sehol se talált rá a források anyjára. Nem is találhatott rá, mert az szellem volt, s a szellemek nem nagyon mutogatják magukat a földi halandóknak. Mikor már látta, hogy minden hiába, elkeseredésében térdre rogyott, mert már nem bírta nézni a szerencsétlen jószág pusztulását, és keserves panaszba kezdett, hogy a Fennvalló hogy nézheti az ártatlan jószág gyötrelmét.

Hát ez is hiába volt, nem történt semmi. Végsõ elkeseredésében elhatározta, hogy elpusztítja magát. Egy meredek szikla tetejérõl akart a mélybe ugrani. De elõbb, gondolta, még egyszer széttekint a fenséges tájon, hogy személyesen tehessen panaszt Szent Péternek, ha oda jut, amiért hiba csúszott a teremtésbe. A Teremtõ elfelejtett éltetõ vizet adni e csodálatos tájnak. Vagy, ha mégis adott nagy égzengések közepette, akkor többet ártott, mint használt, mert a jámbor bárányokat elsodorta, de az öreg anyajuhok is csak nehezen élték túl a szikrázó égzengést, meg a rohanó zuhatagok sodrását.

Hát amint a Rozsályról körbe nézte a tájat, egy hatalmas pojánát látott, ahol lépten-nyomon buzogtak a források. Csillogó vizükben megfürdették a napot, aztán a Fekete hegy ódalába patakba gyûlve igyekeztek le a völgybe.

Szegény pásztor azt hitte, csoda történt. A Rozsályról lehajtotta tikkadozó nyáját a pojánára, s gond nélkül élte világát, gyönyörködött nyája gyarapodásában. Ha nagynéha arra járókkal találkozott, büszkén emlegette, hogy az õ könyörgését meghallgatta a források szelleme. Azóta hívják azt a pojánát Izvorának, mert nincs még a világon még egy olyan hely, ahol annyi éltetõ friss forrás fakadjon a föld gyomrából. Ez még most is így van. Bárki meggyõzõdhet róla a saját szemével, aki azon a vidéken jár. Hogy a teremtés hibáját a pásztor könyörgésére hozta helyre a Fennvalló, azt nem lehet tudni, de azon a pojánán ma is még a sziklák között is buzognak a források. Az apró patakok hûsítõ vizében meg a vadul csillogó szemû nagy fekete bivalyok békésen tracscsolnak nyekergõ fanyelvükön. A pásztorra hallgatnak ugyan, de idegennek nem tanácsos a közelükbe menni, mert egy pillanat alatt fekete szörnyetegekké válnak. Ilyenkor eszükbe jut, hogy õk valamikor sárkányok voltak s nekik kellett õrizni a források szellemének birodalmát. A pásztornak is csak azért engedelmeskednek, mert azt hiszik, hogy az a források birodalmának megtestesült szelleme.”

(A nagybányai Teleki Társaság kiadásában 2010-ben megjelent „Tatárok, betyárok, bányarémek” c. kötet megvásárolható a Teleki Magyar Házban. Ára 35 lej.)

Bányavidéki Új Szó