Az igazságot tartotta a művészet céljának a nagybányai festőiskola egyik alapítója

Száz éve, 1917. március 18-án halt meg Ferenczy Károly festőművész, a nagybányai művésztelep és festőiskola egyik alapítója, a századforduló magyar festészetének kiemelkedő képviselője.

Ferenczy Károly önarcképe

1862. február 8-án született Bécsben egy bánsági német család sarjaként, Freund Károly néven anyakönyvezték. Édesanyját korán elveszítette, magyar érzelmű apja – magas rangú tisztviselő, a kiegyezés után az első erdélyi vasút vezérigazgatója – 1886-ban változtatta nevüket Ferenczyre. Károly Budapesten tanult jogot, majd a magyaróvári gazdasági akadémián mezőgazdász oklevelet szerzett és a család délvidéki birtokán gazdálkodott. Festészettel unokatestvére, a nála tizennégy évvel idősebb Fialka Olga festőművész hatására kezdett igazán foglalkozni.

Együtt utaztak 1884-ben Rómába és a kibontakozó szerelem a következő évben házassághoz vezetett, megszületett első gyermekük, Valér. Ferenczy 1885-ben Münchenben és Nápolyban tanult festészetet, de rendszeres, iskolaszerű képzésben csak 1887 és 1889 között Párizsban, a Julian Akadémián részesült. Példaképének a plein air első mesterét, a naturalista Jules Bastien-Lepage-t tartotta. Az ő hatását tükrözik ekkoriban készült képei: Kallós Ede szobrász arcképe, Leányok virágot gondoznak, Kavicsot hajigáló fiúk, Kertészek.

Kertészek, 1891

Hazatérve 1889-ben Szentendrén telepedett le, a közönség a Műcsarnok téli kiállításán ismerhette meg munkásságát, ahol két képet állított ki. (Érdekesség, hogy a Műcsarnokban az előző évben műgyűjtőként mutatkozott be.) 1890-ben ikrei születtek, Noémi és Béni a magyar művészet kiemelkedő alakjai lettek. 1893-ban családjával Münchenbe költözött, hogy tovább képezze magát. Ott alakult ki sajátos festői nyelve, amely kiemeli a természet és az ember mély kapcsolatát. Münchenben ismerkedett meg Hollósy Simonnal és szabadiskolájának tagjaival, körükben fogalmazódott meg a nagybányai festőiskola megalapításának gondolata.

A millenniumi Magyarország négy híres művésztelepe, a szolnoki, a gödöllői, a kecskeméti és a nagybányai közül az utóbbi esett legtávolabb a fővárostól, de ez vonzotta leginkább a fiatal festőket. A csöndes, ma Romániához tartozó partiumi kisvárosban 1896-ban telepedett le Hollósy Simon barátaival és tanítványaival, céljuk az új, korszerű magyar festészet megteremtése volt. A művészcsoport vezetője Hollósy volt, a kibontakozó mozgalom másik vezéralakjává Ferenczy vált. A művész ráérzett a nagybányai táj bibliai jellegére, az esti vagy erdei környezetben ábrázolt szentírási témájú kompozíciói a természet szenvedélyes szeretetét mutatják, sajátos, álomszerű, költői hangulatot sugároznak (A hegyi beszéd, 1896; A három királyok, 1898; Józsefet eladják testvérei, 1900; Ábrahám áldozata, 1901).

Hegyi beszéd, 1896

Nagybányán kezdődik pompás arcképeinek sorozata is (Gömöry Olivér, 1898; Herrer Cézár, 1899). Ferenczy a színek minél tökéletesebb és pontosabb ábrázolására törekedett, a tájat minden órában tanulmányozta, követve az árnyalatok hajszálfinom változásait. Mindez az impresszionizmushoz közelítette, megteremtve a plein air sajátos magyar válfaját (Nyári reggel, 1902; Márciusi est, 1902; Keresztlevétel, 1903). A szelíd természetű, finom eleganciájú Ferenczynek budapesti gyűjteményes kiállítása hozta meg a teljes elismerést 1903-ban. A tárlathoz írt előszavában úgy nyilatkozott, hogy a természetben való gyönyörködés – tehát a szépség élvezete – művészetének rugója (később már azt írta, hogy nem is a szépség, inkább az igazság a művészet célja).

Abban az évben magániskolát nyitott a budapesti Andrássy úton. Az önmagával folyton elégedetlen művész 1905-ben a Festő és modell című festményével elnyerte a VI. Velencei Biennále nagy aranyérmét. 1906-ban kinevezték a budapesti Mintarajziskola (1908-tól Képzőművészeti Főiskola) tanárává, Nagybányára ekkortól csak ritkábban, főleg nyaranta tért vissza.

Ferenczy műterme

A fővárosban változott műveinek tematikája: a műtermi adottságok között csendéleteket, birkózókat, artistákat, atlétákat, női aktokat és pszichológiailag kitűnően felépített arcképeket festett (Béni arcképe, 1906; Hármas arckép, 1911; Női akt, 1912; Ernst Sándorné, 1916.) A MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) alapító tagjaként 1908-ban Szinyei Merse Pállal és Rippl-Rónai Józseffel karöltve szervezte a MIÉNK első kiállítását, amelyen tíz képével szerepelt.

A nagybányai szabadiskolát 1910-től – évente forgó rendszerben – Réti Istvánnal és Thorma Jánossal hárman felváltva vezették. Ferenczy 1913-ban, második gyűjteményes kiállításán 83 művet mutatott be a Műcsarnokban. A müncheni Glaspalast XI. nemzetközi kiállításán Anya gyermekével című festményével elnyerte a kiállítás nagy aranyérmét. 1915-ben a Műcsarnok tárlatán Pieta című képével megkapta a 4000 koronás nagydíjat. Egyre súlyosbodó krónikus betegségét ekkoriban még Svájcban is kezelték, utolsó képét (Parkrészlet Lipikfürdőn, 1916) már nagybetegen vázolta fel.

Ferenczy Károly

1916-ban gyermekeivel közös családi kiállítása volt az Ernst Múzeumban. 1917 elején romló egészsége miatt lemondott a Nagybányai Festők Társaságának elnökségéről, s nem sokkal később, március 18-án, a Baross utcai klinikán elhunyt. Művészi törekvéseit gyermekei vitték tovább: a festő Valér, a szobrász Béni és a gobelineket, szőnyegeket alkotó Noémi.

Ferenczy Károly életműve több szakaszra tagozódik. Művészetének első korszakát saját megfogalmazása szerint “finom naturalistának” tartotta, a nagybányai szakaszban a plein air sajátos magyar válfaját teremtette meg, késői korszakában a posztimpresszionizmus formaproblémái foglalkoztatták. Nagy hatással volt a magyar festészet további alakulására. Fő művei a Magyar Nemzeti Galériába kerültek, a szentendrei Ferenczy Múzeum a művészcsalád alkotásait mutatja be.

(mult-kor.hu)