„Amikor a műszakos srác rád kacsint” – Molnár Levente színésszel, producerrel beszélgettünk

Maszol.ro interjú:

A Keleti-Kárpátok legmagasabb vidéke az egyik főszereplője Krasznahorkai Balázs Hasadék című filmjének, amelyet az év magyar filmjének kiáltott ki a Magyar Filmakadémia. A másik főszereplője az alakításáért a brazíliai Cinefantasy fesztiválon díjazott Molnár Levente. Az apáról fiúra örökített traumákról és hibákról, szembesülésről, megbocsátásról szóló filmdrámát, amelyben az erdélyi magashegyi tájakkal együtt a helyi maffia is felvillan, a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) mutatták be. A fesztivál forgatagában beszélgettünk Molnár Leventével, akit az Oscar- és Arany Pálma-díjas Saul fia óta a szintén Oscar-díjas Deák Kristóf és a több nemzetközi díjat beseprő Szász Attila filmjeiben láthattunk. Az erdélyi színésztől megtudtuk többek között, hogy a filmiparban szerzett tapasztalatait szeretné gyermekkora egyik fontos helyszínén, a Máramaros megyei Magyarberkeszen visszaadni a közösségnek.

A Hasadéknak nem csak főszereplője, hanem koproducere is vagy. Nagybányai születésűként jól ismerhetted azt a környéket, ahol a film játszódik. Mennyire működtél közre már az ötlet születésénél?

Az ötlet a Krasznahorkai Balázsé volt. Az, hogy Balázst milyen történetek érdeklik, hogyan gondolkozik, számomra nagyon kedves, régóta ismerjük egymást, Durst Gyuri (gyártásvezető, producer, a Mediawave Alapítvány kuratóriumának elnöke, szerk. megj.) hozott össze egyébként, itt találkoztunk Kolozsváron. Követgettünk egymás dolgait, találkozgattunk, de azt mondani, hogy ott voltam a gondolatának a születésénél, az nem volna igaz. Rögtön az utána következő másodpercben már igen...

A helyszínválasztásban tehát te is ludas vagy?

Balázs megérzése, hogy a történetet, amit ő el szeretett volna mesélni, milyen környezetbe helyezze, szerintem bevált, és én azt csak bátorítani, segíteni tudtam. Tehát jól látod, igen.

A Hasadék nagyrészt természeti környezetben forgatott film. Mennyire okozott nektek nehézséget az, hogy ki voltatok szolgáltatva az elemeknek?

Gyakorlati oka is vannak annak, hogy a környéken mennyire forognak filmek stúdiókörülmények között, lehetne beszélni a stúdiók jelen nem létéről, kényszerről, de a Hasadék esetében a táj, a domborzat, a környezet szereplőként van jelen a kezdetek kezdetétől. Balladai elemekkel dolgozó koncepcióról van szó, és nyilvánvaló, hogy a táj nem csak háttérként sokszorozza a cselekvések lehetőségeit, hanem hatással van a karakterekre is, akik ebben a környezetben próbálják működtetni a történeteiket. A Radnai-havasokban és a Máramarosi-havasokban is vannak olyan helyek, amelyeket nagyon szépen lehet használni. Rengeteg helyszíni látogatásból állt össze a dolog, amikor még semmiféle reflektorfény nem volt a környéken, hanem megérkezett Balázs, beültünk az autóba, és elmentünk a hegyekbe járt és járatlan utakon, minden évszakban, keresni, nézni a helyszíneket, hogy aztán lehessen kiválasztani azokat, amik őt segítik.

Tehát előbb volt meg a helyszín, és abból íródtak a jelenetek?

Nem, fordítva volt, de mindez egy fejlődési folyamat. Meg van írva a történet, majd elmész a helyszínre, hatással van rád a hely. Egy forgatókönyvből több verzió készül, és ezek a mi látogatásink is hatással voltak a forgatókönyv természetes fejlesztési folyamatára. Ketten voltunk a Balázs gondolatával, majd került mögénk egy producer, Angelusz Iván – nyugodjék békében, mély és meghatározó hiány mind a mai napig ebben a szakmában –, aki meglátta ebben azt, amit támogatandónak vélt. Emberek kezdtek gyűlni a projekt köré, mindannyian alkalmazkodva a történet sajátosságaihoz, például a helyszín viszontagságaihoz. Azt tudtuk, hogy nem megyünk könnyű helyre. Igen, volt olyan, hogy kicsit megtáncoltatott minket az időjárás, például a Radnaiban úgy lehavazott, hogy lehetetlenség volt felmenni, a hasadékban – ez egy magyarországi természetvédelmi övezetben van – meg olyan eső volt, hogy a barlang megtelt vízzel, illetve csak akkor forgathattunk, amikor a barlangban lakó denevéreknek nem volt ott dolguk. Csúsztunk is, megálltunk egyszer csak a forgatás közepén három hétre meteorológiai okokból. Ilyenkor nem könnyű tartani magadban a feszültséget, a történetet, összetartani a csapatot.

Volt olyan, hogy az ideális méretű stábnál kevesebben voltatok, azért, mert nehezen megközelíthető terepen kellett dolgozni?

Nem, ezt a kompromisszumot nem lehetett megkötni, mert egy dologból nem lehet ilyenkor engedni, és ez a minőség. Nem mondhatod azt, hogy jó lesz az ott két lámpával is, mert meglátszik a vásznon. Sőt, plusz emberekre volt szükség. Amikor Réder Gyuri (a film operatőre, szerk. megj.) lógott az ő kötelén, én meg lógtam az én kötelemen hét méter magasan egy sziklafalon, akkor oda olyan emberek is kellettek, akiknek például az a szakmájuk, hogy az alpinista felszereléseket karban tartsák. A Radnai-havasokba jöttek velünk olyan emberek, akik azt a környezetet ismerik, a tájban tudnak mozogni, meg tudják mondani, hogy van-e vipera... Izgalmas, de mi mentünk oda, nem a táj jött hozzánk, és mi úgy akartunk ott jelen lenni, hogy ne zavarjunk, ne koszoljunk, ne rongáljunk a tájban.

Kaszkadőrökre szükségetek volt?

Voltak kaszkadőrök a forgatáson, de egyetlen olyan jelenet sem volt, amit csak kaszkadőrrel vettünk volna fel. Ott voltak, mert szükség lehet rájuk, ha valakinél beüt a tériszony, vagy akkor is, ha a színész bevállal egy olyan dolgot, ami veszélyeztetheti a testi épségét, és így a filmet is. Látva, nézve, tanítva, tanulva biztonságosan sikerült színészként megcsinálni olyan dolgokat, ami amúgy a kaszkadőrök dolga lenne.

Egyértelmű volt, hogy Bálint szerepe lesz a tied és nem egy antagonistáé? Eddigi filmes pályafutásod során ugyanis kiderült az is, hogy nem állnak távol tőled a negatív karakterek sem.

Balázs erre a szerepre kért fel engem, aminek nagyon örülök, mert sikerült kipróbálnom magam valami újban. Egy szerep már lehet, hogy elment... az ifjú hősszerelmesé, bár ezzel a CGI-al, kompjúter-technológiával lehet, hogy még az is vissza fog jönni… (nevet) A színész könnyen bekerül egy skatulyába, én meg nagyon szeretek más és más dolgokat csinálni, más és más dolgokban kipróbálni magam. Izgalmas látni, hogy melyik szerepben meddig tudok elmenni. Deák Kristófnak például a Foglyok esetében mondtam, hogy érzek egy lehetőséget az abszurdra, amit én nagyon szeretek, mehetek arra? És akkor mondta, hogy jó, menj arra. Ezeket a pillanatokat szeretem a legjobban, amikor azt érzem, hogy a tenyerébe dőlhetek a rendezőnek, annak a biztos tudatában, hogy fog szólni, ha elmegyek bolond fele.

Forgatás közben egyébként kizárólag a rendező visszajelzéseire hagyatkozol, vagy számít az is, hogy milyennek látod magad, például a visszanézett nyersanyagon?

Hogy milyennek látom magam, az szokott a legkevésbé számítani, és ez így is van helyén. Színészként a partner szemébe és lelkébe kapaszkodhatom, a rendező utasításaiba és visszajelzéseibe, de ezek nem mindig költői dolgok, lehet akár annyi is, hogy fél lépést jobbra... az ilyen apró dolgok viszonyokat is rögtön megváltoztatnak, ki tudnak fejezni. Egyébként, mint a színházban is, akkor lehetsz biztos benne, hogy valamit esetleg egy pillanatra jól csináltál, amikor a műszakos srác rád kacsint. Ezek az emberek nem csak ahhoz értenek, hogy felkapcsolják az égőt, tartsák a mikrofont, vagy rád adjanak egy zakót, mert annyi projektben részt vettek már, hogy azért tudják, hogy mit mivel esznek. Van úgy, hogy szavak sem kellenek hozzá, meglátod a dolgot a szemükben, és azt mondod te is a szemeddel, hogy köszönöm szépen. Ezek a kedvenc visszajelzéseim. Konkrétan: ezt a filmet képtelen lettem volna végigvinni, Udvardy Miklós, öltöztető(m) nélkül.

Ha már a színházat említetted... a színpad és a kamera másfajta jelenlétet igényel. Arra emlékszel, hogy milyen volt a színház és a film közötti átmenet számodra színészként?

Másfajta jelenlétet igényel, de csak ennyi a különbség. Ugyanazt az érzést más eszközökkel közvetíted. Máshova alkalmazkodsz: színpadon az utolsó sorban ülő nézőnek játszol, neki is kell értenie, ergo lehet, hogy a gesztuspaletta, a hangerő, a hangszín más. A filmben a kamerához alkalmazkodsz, olyan, mintha végig szemben ülnél a nézővel.

Nehéz volt ez a gesztuspaletta-váltás, amikor filmben is kezdtél játszani?

Nem, mert elég korán elkezdtünk ilyen téren mozogni. Az osztályvezető tanárunknak, Hatházi Andrásnak köszönhetően értek ezek az első élmények. Másodéven forgattunk egy filmet Melegföldváron, az Antigonét, amit vizsgaként megcsináltunk színpadon, utána meg a filmváltozatot is, és utána Gyerőmonostoron negyedéven egy filmet Durst Gyuri hathatós támogatásával, aki kamerát, alapanyagot, lehetőséget biztosított. Nagyon fontos volt az is, amikor Florin Mihăilescu operatőr eljött Kolozsvárra mesterkurzust tartani, és apró technikai részleteket osztott meg, például, hogy megismételhetően mozogj, hogy vágásnál ne okozzon gondot. Ezek nagyon fontos dolgok. Én mindkettőt szeretem, a kamera intimitását is, és a színházét is, ami lényegében ugyanaz, csak nagyobb térben kell megteremteni más eszközökkel. Nagy különbséget nem látok, és az átmenetet az ilyen korai tapasztalatok okán is nem éreztem erőfeszítésnek.

A Hasadéknak fontos része a kétnyelvűség, az látszik, hogy sokat dolgoztatok azon, hogy a román karaktereket alakító magyar színészek minél hitelesebben beszéljenek. Neked láthatóan kevésbé okozott gondot a váltás román és magyar között. Honnan jön ez az otthonosság a különböző nyelvekben?

Én Nagybányán nőttem fel, és olyan elemi iskolába jártam a ’80-as években, ahol eleve három nemzetiség volt, román, német, magyar. Focizás közben tanultam meg rendesen románul. Kiskapus után Európa második legszennyezettebb városa volt ez a fernezelyi ólomgyár és a nagybányai kombinát miatt, ellenben hozzáférésem volt más nyelvekhez, így a románt anyanyelvi szinten beszélem, néhány regionalizmust is be tudok hazudni. Azt, hogy a román kultúrához, amit nagyon tisztelek, direkt kapcsolatom van, nincs szükségem fordításra, köszönöm szépen. Igen nagy erőfeszítést tettek viszont a forgatáson azok az emberek, akik ellenben nem ilyen környezetben nőttek fel, de a rendezői kívánság az volt, hogy ez történjen. Ezek a dolgok addig számítanak, ameddig olyan környezetben van a film, ahol a nyelvek valamelyikét beszélik. A színészi kommunikáció nonverbális része ugyanannyira tud fontos lenni, mint a verbális. Mi ennyi idő alatt eddig tudtunk eljutni, és nincs sok szégyellnivalónk.

Sok mindennel foglalkozol a filmiparban a színészeten túl is. Mi történt az elmúlt egy évben a pandémia alatt a filmes háttérmunkáiddal, mennyire álltak le?

Volt egy „full stop”, mert nem tudtuk, hogy hogy tudunk egymásra vigyázni. Majd az én esetemben nagyon hamar újraindult az élet, megint érkeztek megkeresések, amikre átgondolt nemet mondtam. De így is részt vettem tavaly augusztus végén egy projektben, izgalmas volt, próbáltam szabaddá tenni magam abban, hogy tudjak dolgozni, de nem sikerült azt az érzést vírushelyzetben behazudni magamnak teljesen, úgyhogy rengeteg energiám ment el a vigyázásra. És akkor azt mondtam, hogy inkább várjunk még egy kicsit. Aztán kialakultak a Covid-protokollok, és kellett is az újraindulás, mert ebből az iparból családok élnek. Remélem, hogy tanultunk az elmúlt időszakból, van néhány irány, amerre nem kellene továbbmenni. Személyesen nekem, nem tiszteletlenkedve senkivel, és annak tudatában, hogy a szűk környezetemben a golyó a fülünk mellett ment el, lelkiekben nagyon jól jött ez a szünet. Egy kicsit tudatosabbá tett abban, hogy mi az, amit még megbírok úgy, hogy aztán ne kelljen elkezdeni hazudni.

Miből van most a legtöbb a szakmai életedben? Szereplőválogatásból, helyszínkeresésből, produceri munkából, színészetből?

A casting szaktanácsadás formájában nagyon jelen van, sokszor megkérdeznek, és embert keresünk úgy, hogy ismerjük a projekteket, és nem nyílt körös a történet. És vannak olyan projektek, amelyekben érdekelt vagyok úgy, hogy jó a projekt. Ezért veszek részt például Zánkay Piros legutóbbi projektjében, a The Last Image-ben producerként is. Már az utómunkánál tartunk.

Ebben a filmben színészként is dolgozol. Zánkay Pirost a Post Mortem forgatókönyvírójaként ismerjük. Mire számítsunk ennél az új projektnél? Horror lesz ez is?

Nem, az élet nem horror, ez a film pedig az életről szól. Egy visszatérés-történet, arról, hogy létezik-e feloldozás, tudunk-e valamit visszaadni, visszakapni.

Körülbelül a 2010-es Morgen óta foglalkozol olyan filmes háttérmunkákkal, mint a casting vagy a helyszínkeresés. Látsz-e valamilyen fejlődést az utóbbi tíz évben Erdélyben a filmipart illetően? Könnyebb lett-e például a helyszínkeresés?

Sosem volt ez nehéz, nekem filmes háttérmunkát illetően csak jó élményeim vannak, csak jó emberekkel találkoztam, és remélem, hogy nekik is az az élményük volt velem vagy a közreműködőimmel kapcsolatban, hogy emberekkel találkoztak, és nem pöfetegekkel. Azt hiszem, hogy ez a titka, hogy emberként kezeld a helyieket, és ha valamit kérsz, akkor kérd. Most fogom egy hozzám nagyon közel álló környezetben ismét tesztelni ezt a dolgot. Van egy kis esemény, amit szeptemberben rendezünk Magyarberkeszen, ahová én hazamegyek. 11-én itt lesz az Apró mesék romániai premierje, mert a pandémia körülményei között nem volt rendes országos bemutatója, helyi kenyér, helyi bor és csöröge kíséretében. Közben forgatókönyvírói pályázatot hirdetünk, műfajbeli megkötés nélkül végzős vagy frissen végzett filmeseknek, Adrian Sitaru, Deák Kristóf és jómagam olvassuk majd a beérkező munkákat. És nem csak kihirdetjük a győztest, hanem mentorálást is hozzáteszünk a teljes filmkészítés alatt, a forgatókönyv-fejlesztéstől az előkészítésen, a gyártáson, az utómunkán át a film utóéletéig. A kikötés csak az, hogy a film ott kell forogjon Magyarberkeszen, és lesz egy időbeli megkötés is, amiről még zajlik a vita, valószínűleg 3 és fél és 15 perc közötti filmekről lehet szó.

Sikerült anyagi hátteret is előteremteni ehhez a projekthez?

Ez egy akkorácska projekt, és annyira közel áll hozzám, hogy az anyagi keretét biztosítani szeretném, és nagy szeretettel várok magam mellé embereket – vannak is már jelzések –, akik egy ilyen jellegű projekt mellé odaállnak. Ez egy kis projekt, és úgy is szeretnénk növelni, hogy kicsi maradjon, de évente megtörténjen.

Molnár Levente 1976-ban született Nagybányán. Színészi pályafutását a gyergyószentmiklósi Figuránál kezdte, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem színész szakának elvégzése után színészmesterséget tanított ugyanitt, illetve szinte húsz évig volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja. Filmszínészként a Saul fiával lett igazán ismert, játszott a Genezisben (r. Bogdán Árpád), a Napszálltában (r. Nemes Jeles László), az Apró mesékben (r. Szász Attila), a Foglyokban (r. Deák Kristóf) – utóbbi kettőért a legjobb mellékszereplőnek járó elismeréssel tüntették ki a magyar filmkritikusok –, majd a Hasadékban (r. Krasznahorkai Balázs). Románia két Oscar-nevezettjének – Morgen (r. Marian Crișan, 2010) és Fixeur (r. Adrian Sitaru, 2016) – és a legjobb európai rövidfilm díját elnyerő Superman, Spiderman or Batman című rövidfilmnek (r. Tudor Giurgiu, 2011) volt szereplőválogatója (casting director).

(maszol.ro)