A síri csend birodalmában

Egy ház, egy sírhant a temetőben. Ősök hagyatéka, és ennyi. A temetői koporsó alakú sírkő teteje már alig-alig látszik. Mentsük meg, ez is egyik örökségünk, még ilyen formájában is.

Az embernek jól esik, ha mások gondolnak rá, néha megemlékeznek valamilyen nap alkalmával.Őseinkről is azt mondhatjuk, hogy talán jól esik, amikor emlékezünk rájuk, valamilyen alkalom az élők emlékezetében eleveníti fel őket. Ezzel el is jutottunk a temetőbe, ahol az emlékezés leghitelesebb módon történik. Őseink ezrei között vannak, akiknek sírhantja még létezik, nem tűnt el mint sokaknak, akiket már elfelejtett az idő és nincsenek élő hozzátartozói. A kövek megmaradnak, a keresztek közül is maradtak még, habár az iparművészeti kivitelezésben készült vas munkák nagy része a vandalizmus áldozataként vált a megsemmisülés szomorú helyzetébe. Különböző időszakok sírhantjai mellett állnak még különféle “fejfák”, például homokkőből faragott síremlékek – a r.k. temetőben még három, a református temetőben is alig néhány, koporsó alakú sírkövek, vagy csiszolt gránitkövek különféle alakjai. Ilyen sírhantot találunk a temető bejáratához közel, ahol jelen van a kőkoporsó mellett, a hatalmas kőtömbön a felirat, a Sztáncsek család három gyermekének neveivel.

Egy régebbi emlékem fűződik ehhez a sírhoz, amikor a család egyik távoli leszármazottjának mutattam meg és régen foglalkoztatott a kő mállásával együtt ennek a típusú kőkoporsónak eltűnése a föld alá. Napjainkban már alig látszott, belepte a felhalmozott föld, a gyep és a gaz, sőt közelében a szemétdomb is kezdett kialakulni. Családi sírkeret készítésének alkalmával, a mesterembereknek elmondtam, hogy munkájuk végeztével ezt a sírhantot is megmentjük valahogy. Így is történt, egészen pontosan 2016. november 24-én, egy november végi napsütéses időben, amikor a három önkéntes mesterember segítségével sikerült az ősökre gondolni, úgy mint felsőbányai elhanyagolt, elfelejtett emberekre. Nagyjából 180 évre tekintünk vissza, amikor már a felsőbányai Sztáncsek családról majdnem senki nem tud semmit, amikor a még jó állapotban lévő egykori szép házukról sem tudják, hogy kik laktak benne, mit tettek ők Felsőbányán, kik voltak tulajdonképpen a városon kívül is tevékenykedő hírnevükkel, mint évszázadok becsületes embereinek példái.
Felsőbányán a múló idő meghazudtolásával és imponáló előkelőségével a központ közelében áll az a 7 ablakos ház, ami ma is hirdeti volt tulajdonosainak emlékét, melyet Felsőtorjai Sztáncsek László épített családjának. Ma már nem tudják, hogy kik voltak a Sztáncsekek. Csak nagyon röviden szeretném említeni, hogy Sztáncsek András (1580-1640) volt a nemességszerző, aki nemességét Bethlen Gábor (1580-1629) Erdélyi fejedelemtől kapta, az Észak-Magyarországon viselt hadjáratában tanúsított vitézi tetteiért “felsőtorjai” nemesi előnévvel, melyet aztán leszármazottai is örökölhettek. Ellenőrizhető adatok hiányában arra következtetünk, hogy Sztáncsek András előfutára lehetett a később Felsőbányán letelepedő családnak.
Nyilvánvaló, hogy az említett András és a későbbi László között hatalmas időbeni generációs hiány van. A Felsőtorjai Sztáncsek László (1770-1837) fészekrakónak nevezett felmenő Felsőbányára jutásáról sem tudunk pontos adatokat, azon kívül, hogy földbirtokosként és bányatulajdonosként volt jelölve. Az említett nagyon szép házat a város főutcáján ő építette, feltehetően 1790-1820. évek között.
A fészekrakónak ismert Sztáncsek Lászlót, elhunyta után János fia követte. Sztáncsek János (1796-1852) édesanyja a nemesi előnévvel bíró sztojkafalvi Antal Julianna (Stoiceni, Máramaros megye). Eléggé későn kötött házasságból nem sok minden maradt az utókorra. 1836-ban született János névre keresztelt fiuk. Sajnos, a család 19. századi fájdalmairól többféle következtetés is maradt fenn, de mégis talán a mai témánk részeként fennmaradt kőbevésett felirat igazolja valamelyik valóságot: Itt nyugszanak / Sztáncsek Zsigmond / Menyhárt és / Gusztáv testvérek / Béke poraikra, 1837. A temető bejáratához közel eső már-már veszélyben forgó feliratból arra lehet következtetni, hogy a három testvér kiskorú volt és elhalálozásuk egyazon időben következett be. A három kiskorú testvérről nincsenek adatok a Sztáncsekek családi okmánytárában. A sírkövön lévő évszámból látszik, hogy az elhunyt testvérek idős Sztáncsek János és neje Antal Julianna idejében élhettek (1796-1852) és valamilyen katasztrófa bekövetkezésekor hunytak el.

A sírkőről készült fotóról néhány évvel előbb nyilatkozott a család legutolsó női tagjának unokája (Torjai Valter), aki szakszerű elemzést adott a sírkőről, megállapítva, hogy:”… a 19. század elején készülhetett provinciális későbarokk stílusban, amit zárópárkány is alátámaszt. Az írás egyöntetű, bizonyosan egyszerre került a kőre. Ezek a testvérek talán egyidőben haltak meg, talán valamilyen járvány következtében.” A Szmik monográfia szerint a 18. és 19. században pestis-tífusz járványok pusztítottak a városban. Már 1710. években két hónap alatt 580 személy hunyt el. 1742-ben pestisben 700-an haltak meg. 1837-ben nagymértékű tífusz-járvány lépett fel.
Idős Sztáncsek János viszonylag fiatalon, 52 éves korában hunyt el. Ugyancsak János nevű fia (1836-1914) 16 éves volt akkor. Jó szellemi képességekkel, közép- és felsőfokú tanulmányai után, ügyvédi pályán, majd magas szakmai elismerések és társadalmi megbecsülés ellenére, bár sohasem szakadt el szülővárosától, mégis a jogtudományok területén gyümölcsöztette tudását.
A házzal kapcsolatban még annyit említek, hogy a Felsőbányai Hírlap 1905. évi 18. számában olvasható eladási hirdetéséből tudjuk: “Felsőbányán a Hunyadi Mátyás utcában fekvő 528. sz ház, mely áll 6 szoba, 1 konyha, 2 kamara, 2 istálló, 2 faszín, 3 pince, virágos, veteményes és gyümölcsös kertből, szökőkúttal, vízvezeték a házba bevezetve – szabad kézből eladó.”

Három derék, becsületes önkéntest találtam. Egykori barátom és osztálytársam, két fia, Barkóczi Pityu, aki már 35 éve nyugszik a síri csend birtokán, és Nagy János mesterember hajlandóak voltak “régészkedni” az elhagyott sírhanttal. Nem kevés, nehéz munkával kiásták a nagy kőtömböt és lecsúszott állapotából helyreállították, olyanképpen, hogy talán eredeti állapotában marad még évszázadokig. Ez is egyik örökségünk. És lehet, hogy embertársainknak is megbecsülést, tiszteletet sugall. Nem pedig a nagyon szokásos és elterjedt közömbösség rosszat akaró magatartását, mert valakinek útjába esik, vagy mert nem becsüli értékeinket, múltunkat.
Nyugalmuk legyen továbbra is csendes.
Maradjon ez a sír is múltunk örökségeként figyelmeztető jel, hogy mindenki oda kerül, de becsülje életében a holtak emlékét!

felsobanya.info - Hitter Ferenc