A Bányavidékbe szerelmes dr. Kosutány István kiváló budapesti orvosnak és sikerkönyvek szerzőjének látomása az első világháború kitöréséről

Dr. Kosutány István (1880-1972) a Pozsonyi Királyi Katholikus Főgimnáziumban érettségizett, majd elvégezte a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem orvostudományi karát. A múlt század elsõ évtizedeiben Kolozsváron és Budapesten dolgozott.

1916 áprilisától 1918 decemberéig az elsõ világháborúban különbözõ felvidéki barakk-kórházakban teljesít katonaorvosi szolgálatot.

1922-tõl 1944-ig budapesten orvos, majd nyugdíjaztatása után helyettes iskola- és üzemorvos.

Titokzatos erõk - csodás esetek címû könyve elõször 1943-ban jelent meg, amelynek újrakiadását  a budapesti Új Elixír Kiadó gondozta.

1992-tõl az Új Elixír folyóirat állandó munkatársa voltam. Dr. Nagy Róbert, a vegyészmérnök fõszerkesztõ beleegyezett abba, hogy bányavidéki sajtótermékekben részleteket tegye közzé ebbõl a könyvbõl. (Boczor József)

Titokzatos erõk - csodás esetek (részletek) I.

1914 július vége. Gyönyörû, napsütéses, meleg, talán túlontúl meleg nyár.

Minden évben ilyenkor néhány hetet Nagybányán töltöttem családi nyaralóházunkban. Az õsi bányaváros patinás szépsége, az öreg templom, a csodás Kereszthegy, a Fokhagymás-völgyben csobogó patak, az éjszakai munkába sietõ bányászok kézilámpásának imbolygó fénye, a fenyvesek közt felkelõ telihold varázslatos szépsége éppen úgy megihletett engem, mint boldogult apámat, dédapámat, akik életük legboldogabb évtizedeit Nagybánya falai közt élték le.

Nyaralónk nem épült kolostornak. Vendégszobái örömmel fogadták a családtagokat, barátokat, ismerõsöket.

1914 július végén már puskaporos volt a levegõ... Július utolsó szombatjára és vasárnapjára kirándulást terveztünk a hegyekbe. Szombaton kora reggel 2-3 ökrösszekér tele volt kacagó, éneklõ népséggel. Mindenki optimista, a háború lehetetlen, a népek nem óhajtják leölni egymást...

Eltelt két nap. Vasárnap délután... a szekereken vidám volt a hangulat. Nevetés, dalolás váltogatták egymást, ahogy a lemenõ nap sugaraitól megvilágított vidéken a szekerek elõre ballagtak.

Én a legelõl haladó ökrösszekéren a kocsis mellett ültem. Fülem hátrafelé figyelt, de szemem elõre nézett...

A nap mindinkább lehanyatlott a távoli hegyek mögé, s a felhõk csodás játéka következett a hirtelen hûvössé vált szélben.

Egész lényemet lefoglalta a gomolygó fellegeknek szeszélyes játéka. Nem láttam, nem hallottam semmit azon kívül.

A felhõk mind merészebb alakulatba tömörülnek. Az egyes csoportok ûzik, hajtják egymást.

- folytatás következik -