45 éve hunyt el „a színek és a máramarosi tájak költõje”: MIKOLA ANDRÁS festőművész

Mikola András, a nagybányai mûvésztelep második nemzedékének jeles tájképfestõ mûvésze és mestere Nagypeleskén született 1884. március 17-én. Pályája elején jogot hallgatott Debrecenben, de hamarosan kiderült, hogy „csak” a rajz és a festés érdekli.

Mikola András: Önarckép, 1906

Rajzolni, festeni tanult a nagybányai mûvésztelepen, majd Szablya-Frischauf Ferenc budapesti magániskolájában, késõbb a budapesti Képzõmûvészeti Fõiskolán, ahonnan ösztöndíjjal kijutott Párizsba, a Julian Akadémiára és a Delécluse Akadémiára. Az 1910-es évek elején ugyancsak ösztöndíjjal eljutott Olaszországba és Németországba is. Mesterei voltak Ferenczy Károly, Réti István, Paul Laurens. A külföldi festõk közül a legnagyobb hatást Paul Cézanne festészete gyakorolta rá, de mégsem ez volt a meghatározó az õ festészetében, hanem a nagybányai hagyományok, a plein air, a természetszeretet, a tájképfestés.

1908-ben állított ki elõször Budapesten, a Könyves Kálmán Szalonban, majd 1910-ben a Mûcsarnokban. Friss tájlátása hamar feltûnt a szakértõk és a közönség szemében. Stílusában a naturalizmus és az impresszionizmus ötvözõdött, színpöttyökkel, fényfoltokkal érzékeltette a nagybányai dombos, fás táj, s a föléje boruló kék ég atmoszféráját. Sajátos volt finom, majd egyre erõteljesebb koloritja.

„Mégsem - öntörvényeinek szigorú betartása ellenére sem - önmagáért való mûvészet ez. Példája a teremtõ munka, a lankadatlan teremtõ akarat önmagát fogyasztó léte értelmének, annak, hogy az ember által birtokbavehetõ lét-lehetõségek közül a mûvész számára a fönnmaradás és a fönnmaradtatás reménye csak akkor adatik meg, ha töretlen kitartással, elhivatottságába vetett hitével törekszik arra, hogy a világban semmi szépség ne hamvadjon el úgy, mint a légtéren átvillanó, pusztulásra ítélt társtalan égitestek.

Mikola András mûvészetének birtokbavevéséhez, önmagunkba-olvasztásához ebbõl kell kiindulni. Benne a teljesség van, tehát maga a természet. Képeinek részletei, szerkezete és csodái önmagukban vannak. Ezeknek nincsenek mintái, ezek hasonlíthatatlanok, azaz csak önmagukhoz hasonlíthatók. Mégsem jelentenek ismétlõdést, mint ahogy a természet sem ismétli önmagát. Rajtuk csak a részeknek van megnevezhetõ alakja, az egésznek nincs, mint ahogy a természetnek sincs. Ez a piktúra teljes önmagában.” - írja a festõmûvészrõl 1969-ben Gyöngyösi Gábor.

Nagybányán megtelepedve kezdetben a „neósok” mozgalmába kapcsolódott be. Korai figurális mûvei azonban folytatás nélkül maradtak. Tájképfestészetében egyéni stílust alakított ki. Nagybánya dombos, fás vidékének napsütéses zöld szimfóniáját és fölé boruló kékes égbolt atmoszféráját apró színpöttyök, foltocskák mozgásával érzékeltette. Ezzel a mozgalmassággal és színeinek töretlen, üde skálájával finom festõi hatásokat ért el. Utolsó korszakának festményei színesebbek, de alkotói színvonalukban erõtlenebbé váltak, amihez hozzájárult az is, hogy korai élénk külföldi kapcsolatai megszakadtak.

Az 1920-as évek elején a Szinyei Merse Pál Társaság tagjai közé választotta Mikolát, majd 1927-ben egyhangúlag a Nagybányai Festõk Társasága (NFT) elnökévé választották. Krizsán Jánossal, Börtsök Samuval, Ziffer Sándorral korrigálta a nagybányai képzõmûvész növendékek munkáit 1944-ig. Számos kiváló tanítványuk volt, köztük Agricola Lídia.

A II. világháború után visszavonultan élt, majd az 1960-as években kapcsolódott be ismét a mûvészeti életbe.

Alkotói periódusának fénykora az 1910-es évekre esett.

Képeit õrzi a Magyar Nemzeti Galéria Budapesten és a Rippl-Rónai Múzeum Kaposvárott, számos köz- és magángyûjtemény Romániában.

Emlékirataiban (Színek és fények, Kolozsvár, 1972) pályájáról és kortársairól rajzolt élethû képet. Élete során több mint 60 kiállításon mutatta be közel félezer festményét.

Mikola András Nagybányán hunyt el 1970. július 4-én. Sírja a virághegyi református-lutheránus temetõben található.

Összeállította: Tamási Attila

Bányavidéki Új Szó