Várady Emese, Szilágyi Domokos első szerelme

2012-ben jelent meg a viszontagságos, vívódásokkal teli, „örvényes” életû, tudásra szomjas, igazságszeretõ Várady Emese Tartozás címû könyve, amelyet a szerzõ „palackba zárt üzenetnek” tekintett.

Várady Emese 1939-ben egy Szamos-menti faluban született. A kommunista rendszer mindenkinek érthetõen prédikáló, munkaszeretõ édesapját kuláknak nyílvánította, és börtönbe vetette. „Kulákné”, tanítónõ édeasnyja két hónapig raboskodott.

Várady Emese az ötvenes évek elsõ felében a nagybányai Vegyészeti Középiskolában, majd a Színesfémkohászati Mûszaki Kézépiskolában, 1955-tõl pedig a helyi magyar líceumban tanult. 1956-ban felvették a Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom karára.

1956-ban õ is hordta az elesettek emlékére készített gyászszalagot, és részt vett az egytemisták forradalommal kapcsolatos vitáiban. 1958 õszén házkutatást tartottak diákotthonbeli szobájában, majd kicsapták az egyetemrõl, mert a felvételin nem vallotta be származását, és azt is eltitkolta, hogy édesapja politikai fogoly volt.

Szilágyi Domokoshoz fûzõdõ kapcsolatát így jellemzi: „Ebbõl ugyanis nem testileg, hanem szellemileg megnyomorodva vetett partra a nagy érzelmi ár... Tanultam, fejlõdtem mellette, csodáltam az eszét, a könnyedségét, ahogy szétbontott, rendszerezett, ahogy verselt.”

Sziszit nem tekintette szilárd jellemûnek. A költõ Hervay Gizellát vette feleségül, majd ismét megházasodott.

Várady Emese a szatmári Egészségügyi Technikum elvégzése után a nagybányai kórház sebészeti osztályán dolgozott, aztán egy mérnökkel kötött házasságot. Két gyermek anyjaként is megpróbált helyt állni.

Bevallotta, hogy hajlamos a kacérkodásra, de nõs emberekkel nem flörtölt.

Nyolc hónapig nem élt férjével, mert megtudta, hogy az megcsalta õt. Családja nehezen meggyõzte, hogy bocsásson meg élettársának. Ezután házasságukat ritkán zavarták meg nézeteltések.

Várady Emese életét 1976 nyarán gyógyíthatatlan betegség oltotta ki.

A csinos Emesét a nagybányai magyar líceum önképzõ körének egyik ülésén  láttam elõször.

Két osztálytársamnak elárultam, hogy szeretnék találkozni vele. Másnap örömmel újságolták nekem, hogy vasárnap délután három órakor a nagybányai régi fõtér cukrászdája elõtt találkozhatom vele. Azt tanácsolták nekem, hogy egy piros szegfût tûzzek a bársonykabátom hajtókájára.

Vasárnap már fél három körül türelmetlenül sétálgattam a cukrászda elõtt. Úgy éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog, amikor a toronyóra mutatója a hármas számhoz közeledett. Miután fél négyig hiába várakoztam, csalódottan, lehajtott fejjel bandukoltam a kispiac felé. Egyszer csak ismerõs hangok ütötték meg a fülemet. Amint hátra fordultam, megpillantottam a két osztálytársam.

- Jóska, ne búsulj, fel a fejjel! Ne haragudj Emesére! Nem beszéltünk vele, beugrattunk téged - mentegetõztek mosolyogva tréfacsináló barátaim.

A hetvenes években egyszer-kétszer véletlenül találkoztam volt egyetemi kolléganõmmel a nagybányai piacon. A munkahelyérõl, a házasságáról beszélt, de Domi nevét nem ejtette ki, a múltat nem idézte fel.

Boczor József

Bányavidéki Új Szó