Táborozás a Cibles-havas három csúcsának lábánál az 1960-as, 70-es években (2.)

Egy csoportunk hétfõtõl szombatig táborozott a Tõkés Gereblye-i úgynevezett menedék házban 1969. nyarán, ahol felváltva a környék iskolásai vettek részt. Ebben a csapatban láposi és domokosi tanulók nyaraltak. Dancs Mária tanárnõ a domokosi gyermekekre, jómagam a láposiakra felügyelt.

A „gondnok bácsi” pedig mindnyájunkra! Feljegyeztem tanítványaim nevét: Csornai Laci, Kulcsár Miklós, Sánta Jancsi, Butkovics Józsi, Sánta Ági, Kiss Peti stb. „Kürtösünk” is volt, aki a gyülekezõt, ébresztõt, takarodót „fújta”. (Igaz, mindig ugyanaz a „tra-ta-ta...”, de mi ismertük, megszoktuk.)

Csodaszép környék. Kristálytiszta patakjában annyi volt a pisztráng, hogy kézzel lehetett fogni. A gondnok megmutatta a módszerét. Így étlapunkban pisztrángsült is szerepelt. Bõven volt gomba a környék erdeiben. Mi csak tinórut szedtünk, az úgynevezett pitonkát, amit ismertünk. Gyakran kértünk gombapaprikást puliszkával. Istennek hála, senki nem lett beteg, csak vidám, egészséges gyermek tért haza.

A havas lábánál megszokott jelenség volt az úgynevezett harmatesõ-hullás. Ezt érdemes látni, leírni lehetetlen, de megpróbálom. Amint kibukkan a nap a Cibles mögül, permetezni kezd a harmat. Millió fûszálon ragyog a szivárvány minden színében. Mintha tündérek hintették volna szét brilliánsaikat. Megkövülten csodáltuk, aztán hajrá! - mezítláb futkosni a vizes fûben. Ez ám az igazi Kneip-módszer, a szervezet edzése, az egészség megõrzése! Megfeledkeztünk volna mindenrõl, ha nem csalogat a Kati néni ízletes bundáskenyérének illata. Õ volt a szakácsnénink, a kis Melinda nagymamája. Elõbb több mosdótál meleg vízzel várt, a hideg lábacskák számára. Meghûlésrõl szó sem esett. Annál jobban esett a forró tea, illatos kakukkfû virágból. Sokat kirándultunk a környéken, de a Ciblest nem másztuk meg. Gondnok bácsink megismertette velünk a fákat, növényeket, madarakat. Láttunk messzirõl õzikét, közelrõl nyuszikát. Õ jobban megijedt tõlünk, amikor kiugrott a bokorból.

Ne feledkezzem meg a szolgálatos tanulókról sem. Minden nap két-két növendék segített felváltva Kati néninek a konyhán. Vizet hoztak a forrástól, fát a fáskamrából (ilyen is volt), erejüknek megfelelõ munkákat végeztek. Este közös kiértékelést tartottunk.

Sok-sok ismerettel gazdagodtunk, aminek a késõbbiekben vettük hasznát. Péntek este emlékezetes tábortüzet raktunk. Körben ülve énekeltünk, tréfálkoztunk. Akinek kedve volt, még táncolt is... Másnap indulás haza, jött értünk az autóbusz.

Kifogástalanul tiszta maradt utánunk a menedékház és környéke.

Közigazgatásilag ez az építmény a tõkési néptanácshoz tartozott, de Gereblye nevû falu határához volt közel. Legközelebb megmagyarázom az elnevezést. Egyelõre annyit, hogy ez a falu - a világ végén - színtiszta római katolikus és magyar volt. Gondozott, szép kis templomukat minden vasárnap, ünnepnap megtöltik a vallásos hívek.

Ide kívánkozik Petõfi Sándor A Tisza címû versének egyik szakasza:

„Oh természet, oh dicsõ természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz.”

Természet = Isten

Szeretettel lejegyezte:

Özv. Csornainé Breuer Erzsébet magyarláposi nyugdíjas tanítónõ

Ui. Azok a „gyermekek”, akik itt táboroztak már meglett családapák, -anyák, de olvasva ezt a megemlékezést, hátha kedvet kapnak ahhoz, hogy elõfizessenek az „Új Szó”-ra. Erõsen bízom benne. Ez újabb megemlékezésre serkent. Igyekeznem kell, mert 85 és fél év után elkezdõdött a visszaszámlálás, közeleg a „mennyországi behívó”. Addig is, legyünk hasznosak!

Bányavidéki Új Szó