Sárvár - a város, ahol egymásra találnak a nemzetek (1.)

(BÚSz-beszámoló) Szinte hónapra pontosan 10 évvel ezelőtt jártam utoljára a nyugat-magyarországi kisvárosban, Sárváron. Akkor az ország Európai Unióhoz való csatlakozásának apropóján hívtak meg minket, szinérváraljaiakat a Rába-parti városba, a testvérvárosi kapcsolat jegyében. Egy évtized után, most (július 17-20. között) ismét a sárváriak vendégszeretetét élvezhettem, élvezhettük, s nem csak mi, hanem a másik két testvérváros, az ausztriai Sonntagberg és a csehországi Uherske Hradiste hivatalos küldöttsége is.

A szinérváraljai küldöttség (Fotó: Tamási Attila)

Sárvár visszavár

Sárvárra utazásunk szinte meseszerűen indult, hiszen a szinérváraljai pékmester, Czompa Attila - ha nem is hamuba sült pogácsát - két akkora lángost sütött nekünk útravalóul, mint két hatalmas malomkerék, s ez nem is olyan pimasz túlzás.

Kissé álmosan, de a felkelő nap reményteli sugaraival pupillánkban indultunk útnak Sárvár felé. A küldöttséget Tulbure Gabriela Florica polgármester asszony vezette, tagja volt a csoportnak Szöllőssy Mihály vállalkozó és felesége, Elena asszony, Sike Mária Márta RMDSzelnök, városi tanácsos, Hajdú Ildikó, az RMDSz helyi Nőszövetségének elnöke, Czompa Mónika tanítónő, az iskolakapcsolatért felelős pedagógus, Stauder Agneta vállalkozó, Baltos Marius, Bud Vasile, Debreczeni Francisc városi tanácsosok, Sabau Dan Sorin, a polgármester személyi titkára, tanácsadója és alulírott.

Utunk során nem csak az autópályán, hanem Balatonfüreden is megálltunk egy rövid pihenőre, ahol megmártózhattunk az inkább hamisítatlan tengerpartinak, mint tópartinak mondható hangulatban, megcsodálhattuk a hattyúkat és a vadkacsákat, kissé irigykedve legeltethettük szemünket a szebbnél szebb yachtokon, s egy-egy fagylalttal is lehűsíthettük magunkat.

Sárvárra érve, a Park Inn Hotel előtt már várt minket a fogadóbizottság, Kondora István polgármesterrel az élen. A szálloda halljában, a viszontlátás örömére, pezsgőt bontottak számunkra, és vendéglátóink, beleértve a négycsillagos szálloda képviselőjét is, szivélyesen üdvözöltek minket.

Ezzel nem ért véget az első nap programja, hiszen a vacsorát követően egy feledhetetlen színházi produkciót tekinthettünk meg, ráadásul egy rendhagyó helyszínen, a sárvári Nádasdy-vár udvarában. A budapesti Sziget Színház előadásában a Mátyás, az igazságos című három órás, két részes musicalt tűzték műsorra, olyan kiváló színészek tolmácsolásában, mint Papadimitriu Athina, Pintér Tibor, Buch Tibor, vagy Várfi Sándor.

Nagyszerű élmény volt, mindenkinek csak ajánlani tudom, ha teheti, nézze meg a musicalt, mert nem bánja meg.

Porcelánország

Másnap, azaz pénteken megérkeztek az ausztriai és a csehországi testvérvárosok képviselői is, Thomas Raidl és Kvìtoslav Tichavský polgármesterek vezetésével, ily módon már három, pontosabban négy nyelven folyt a társalgás a kényelmes autóbuszban, Herend felé menet. Merthogy aznapi programunkban az 1826-ban létesített Herendi Porcelánmanufaktúra megtekintése szerepelt a fő helyen.

Hogy jobban élvezzük a manufaktúra-látogatást, ebédelni mentünk, nem is akárhová, a herendi porcelángyár éttermébe, ahol méregdrága étkészletből fogyaszthattuk el az ízletes étkeket.

Ebéd után először levetítettek nekünk egy kisfilmet a gyár történetéről, majd meglátogattuk Európa legnagyobb porcelán manufaktúrájának a bemutató részlegét, ahol egyebek mellett megtudhattuk azt is, hogy a mintegy 700-800 személyt foglalkoztató gyárba nem is olyan könnyű alkalmazottként bejutni. Szigorú vizsgán esnek át a jelöltek, egyebek mellett pszichológiai teszten is, és jó, ha minden tizedik jelentkezőnek sikerül felvételt nyernie a gyár által működtetett iskolába. Egy dolog biztos: elnézve a bemutatókat, és ismerve saját képességeimet, nem hinném, hogy sikeresen esnék át egy ilyen vizsgán. Márcsak a korom miatt sem, hiszen a felvételi olyan, mint egy pajzán vagy erőszakot bemutató film: korhatáros. Igaz, ebben az esetben a felső korhatárt szabják meg (ami nem lehet több 20 évnél), nem pedig az alsót. Mindenesetre arra felhívnám a figyelmet, hogy illuminált állapotban senki ne látogassa meg a bemutató részleget, illetve a múzeumot, de még a közelben található mintaboltot sem, mert Herenden nem kedvelik az ,,elefántokat”. Persze, ez utóbbi helyre is csak az a színjózan ember térjen be, aki jó öblös bankkártyával vagy pénztárcával rendelkezik. Persze azért egy csekélyke vásárfiát mi, közönséges halandók is vihetünk haza, pár ezer forintért meglephetjük szeretteinket egy amulettel, vagy éppen egy hűtőmágnessel.

S hogy milyen kaliberû megrendelőkkel büszkélkedhet a gyár? Kezdjük talán II. János Pál pápával és XVI. Benedek pápával, folytassuk Viktória királynővel, Erzsébet királynéval, I. Ferenc Józseffel, gróf Apponyi Alberttel, Esterházy Antal herceggel, II. Miklós orosz cárral, Lady Diana hercegnővel, II. Erzsébettel, Akihito japán császárral, Károly walesi herceggel, Vilmos herceggel, dr. Habsburg Ottóval, de említhetjük Tony Curtist, Arnold Schwarzeneggert, Lewis Hamiltont is, és még hosszasan sorolhatnánk.

Egy dolog biztos: a látogatás végére mindekiben tudatosodott, miért is olyan egyedi és drága a herendi porcelán.

Pálinka patika, Vagabika és össznépi mulatozás

Feledhetetlen élményekkel feltöltődve vettünk búcsút Herendtől, bár akkor még nem tudtuk, hogy a kellemes meglepetéseknek még nincs vége. Vacsorázni ugyanis az egyik Sárvár környéki pincészethez vittek vendéglátóink, ahol a házigazda már a kapuban várt minket egy kézikosárnyi frissen sütött, még gőzölgő sós süteménnyel, ami, mint pár perccel később megtudtuk, gyomoralapozóként volt hivatott szolgálni. Hamar kiderült ugyanis, hogy ,,pálinka patika” működik ott, s bizony a borospincében is legalább 14 fajta bor kínálja magát csábosan kóstolgatásra. Mit mondjak, a ,,főgyógyszerész” olyan mértékű akut józanságot állapított meg nálam, hogy minden vény nélkül mindjárt 4-5 féle pálinkát is elém tett. Azt nem mertem elárulni neki, hogy korábban, a herendi ebéd alkalmával - amúgy sarlatán módjára - már alkalmaztam egy kis tüneti kezelést.

Azt is meg kell említenem, hogy mielőtt útnak indultunk, egy kellemes meglepetés érte házigazdáinkat, s mit ne mondjak, minket, szinérváraljai magyarokat is, hiszen küldöttségünk többi tagja román népviseleti ruhában jelent meg a szálloda előtt.

Így aztán kellő alapozás után a hangulat is a tetőfokára hágott, amihez a Vagabika zenésze is nagyban hozzájárult. Úgy elbazseválta nekünk a Für Elise-t, hogy még maga Beethoven is megirigyelhette volna. Becsületére legyen mondva, hogy a jelenlévő nemzetiségek dalaiból is felkészült, így németül, csehül, románul és magyarul is zengett a nóta, mindannyiunk és a környéken lakók nagy örömére.

Aki nem olyan botlábú, mint én, az jókedvűen ropta a táncot, hiszen valahogy le kellett dolgozni a négyfogásos vacsorát. Így aztán a zene nyelvezete csakhamar összehozta a négy nemzet képviselőit, hiszen vendéglátóink egyik nem titkolt célja az volt, hogy megismertesse egymással a testvérvárosok küldöttségeit, ami teljes mértékben sikerült is.

Ott és akkor megvalósult az Európai Unió ideálja: a nemzetek egymásra és önmagukra találtak. (folytatjuk)

Tamási Attila