NEM AKAROM, HOGY A GYERMEKEMNEK KÖNNYŰ LEGYEN

avagy: kemény és elégedett embert szeretnék nevelni!

A napokban egy fiatal apukával beszélgettem, amikor a közelgő iskolai iratkozásra terelődött a szó. Kicsi fia most 5 éves. Kicsit óvatosan tapogatóztam, mert tudtam, hogy az apuka mindvégig román iskolába járt.

– Magyar osztályba fog járni – jelentette ki eltökélt nyugalommal.

Azt hiszem láthatott valami meglepetésfélét az arcomon, mire hozzáfűzte:

– Tudod, engem annak idején „románba” irattak a szüleim, hogy „neki legalább könnyű legyen...”.

Éreztem némi iróniát, vagy keserûséget a hangjában, de folytatta:

– Nem is volt nehéz. A tanulással nem volt gond, szorgosan olvasgattam a román háziolvasmányokat. Édesanyám azért a Pál utcai fiúkat is a kezembe nyomta. Bár nehezen elolvastam (néha ő is olvasott egy-egy fejezetet), s tetszett is, nem volt időm több magyar könyvre. Néhány haverom is akadt az osztályból, bár ezek közül – érdekes... – egyiknek a barátsága sem kísért végig az életen... De lehet, hogy ez véletlen volt - legyintett. – Sőt, a lányok nagyon szerettek! Volt valami egzotikus abban, hogy magyar sráccal járnak? Ki tudja? Valahogy mégsem tartoztam sehová... Persze ezt akkor nem tudtam, nem vettem észre, bár szülinapokra sem igen hívtak meg... talán kétszer...

Némi merengés után, mintha észbe kapott volna, folytatta:

– Amikor konfirmáltam, akkor kezdtem érezni valamit, valami hiányfélét... nem is tudom... Nem közösítettek ki, de nem tudtam hozzászólni a velem együtt konfirmálók beszélgetéseihez: magyar könyvekről és magyar filmekről, magyar TV műsorokról volt szó, és azok valahogy mind érdekesebbnek tûntek számomra, mint amiket én olvastam, láttam... Akkor éreztem azt, hogy van valahol valami jó, és én ebből kimaradtam.... Nem tudtam megfogalmazni mi volt az, de ma már tudom és igen nagy szerencse árán jöttem rá.

– Az egyetemen a szobatársaim között ketten magyarok voltak és magyar osztályból jöttek. Persze hogy az egyetem alatt is összejártak a volt osztálytársakkal, és engem is magukkal vittek. Ott tudtam meg, hogy milyen a magyar KÖZÖSSÉG. Hogy mi az, ami addig hiányzott... És a feleségemet is ott ismertem meg – mondta az apuka mosolyogva.

A nosztalgia hangjai közé éles hangok is kerveredtek:

– Most látom csak, hogy mennyi mindent elvesztettem, kihagytam az évek során. Hogy mennyire más ez a kultúra, mennyivel közelebbiek, melegebbek a barátságok, mennyire másképpen szórakozom...

A hangja erõteljesebb lett, szinte kiabált:

– Könnyebb lett az életem, mert román iskolába jártam? Nem. Mert engem is elhúztak, amikor nem készültem a vizsgára. Nem, mert nekem is megszûnt a munkahelyem 3 évvel ezelőtt, és milyen jól jött volna akkor a német nyelvtudás. De azt csak a magyar tagozaton tanították... Nem, mert a gázszámlám nekem is megugrott, nem, mert azt látom hogy mindenki KÖNNYEN akar gazdag és sikeres lenni... A román politikusok és mágnások gyermekeinek könnyebb mint a mieinknek? Hát persze! És mi lesz belőlük? Sokszor alvilági banditák, megcsömörlött narkósok, ámokfutók... Vagy szépen eltûnnek külföldön... Jó nekik a könnyű? NEM és NEM!

– Az én gyerekemnek ne legyen könnyű! Ami könnyű, az elpuhít. Legyen kihívás az élete, legyen izzadságos munka, de tudjon harcolni, keményen nekifeszülni a munkának, többet teljesíteni mint mások – és akkor a kudarcok, nehézségek, amikkel majd szembetalálkozik, nem terítik le olyan könnyen. Amit könnyen érünk el, könnyen kapunk meg, azt nem értékeljük.... Igen, kemény, de elégedett embert szeretnék nevelni belőle. Ezért fog magyar iskolába járni.

(Lejegyezte: Várady Enikõ)