Nagybányai látomás és egy felsõbányai népi költõ visszaemlékezései az elsõ világháború kitörésérõl és utolsó évérõl

Dr. Kosutány István több könyve nagy sikert aratott. A Titokzatos erõk, csodás esetek címû könyve elõször a múlt század negyvenes éveiben jelent meg, majd a kilencvenes években a budapesti Új Elixír Kiadó kétszer adta ki. Köszönöm dr. Nagy Róbertnek, az Új Elixír magazin fõszerkesztõjének és régi barátomnak, hogy engedélyezte részletek közlését hetilapunkban.

„Minden évben néhany hetet Nagybányán töltöttem családi nyaralóházunkban. Az õsi bányaváros patinás szépsége, az öreg templom, a Kereszthegy, a Fokhagymás-völgyben csobogó patak, az éjszakai munkába sietõ bányászok kézi lámpásának imbolygó fénye, a fenyvesek közt felkelõ hold varázslatos szépsége éppen úgy elragadott engem, miként hûséges szerelmesévé tette boldogult apámat, dédapámat, akik életük boldogabb évtizedeit Nagybánya falai közt éltek annak idején...

Családi nyaralónk nem épült remetekolostornak. Nyitott kapúi, nagy vendégszobai örömmel fogadták a szabadságra, látogatóba jövõ családtagokat, barátokat...

1914. július végén már puskaporos volt a levegõ. A napilapok tele voltak izgalmas hírekkel, és abban megegyeztek, hogy az utolsó percben sikerül a világháborút elkerülni. A mi nyaralónk népe is optimista volt, és nem hitt a háború lehetõségében...

Július végén kétnapos kirándulást terveztünk a hegyekbe. Szombat reggel indult el 2-3 teli ökrösszekér, éneklõ, kacagó népséggel...

Vasárnap délután ismét mindenki elfoglalta helyét a szekereken, és a menet megindult hazafelé Nagybányára...

Én a legelöl haladó szekéren a kocsis mellett ültem...

Egész lényem lefoglalta a gomolygó fellegeknek szeszélyes játéka... A felhõk mind különösebb alakulatba tömörülnek, ûzik, hajtják egymást...

Most gyalogos katonák végtelen sora mutatkozik az alkonyodó égen. Mennek, mennek, menetelnek. Már közel vannak. Elõttem vonulnak el csoportosan az óriási felhõkatonák. Jól látom a fennen lobogtatott zászlókat... De most huszárok jönnek. Lóháton, szépen, sorjában... Vágtatnak, roham, roham, rajta, rajta!

A nap messzirõl jövõ utolsó sugarai világítják meg a legmagasabb felhõk ezüstös fodrait... egy hideg szélroham, és óh, jaj, az én hõs huszáraim megdõlnek, lovas és ló lefeküsznek... hideg szél, kegyetlen szél kaszája elfekteti õket... Pár pillanat, és nem marad utánuk semmi más, mint egy-két széles, fekete felhõszalag...

Este van, beérünk a városba. Az utcák, a terek,  mint egy megbolygatott hangyaboly. Nemzeti színû, szalagos és kokárdás legények és lányok táncolnak csárdást, amott rezesbanda fújja a Klapka indulót... Felvirágzott utcalámpák, kivilágított muskátlis ablakok...

Mi történt? Mi ez a szinte részeg vígasság, önfeledt nyüzsgés?

Kihirdették a mozgósítást! Kitört a háború!

Óh, én drága felhõhuszáraim! Ti is így rohantatok bátran, hõsiesen a csatába...

És jött a hideg, fagyos szél!...” 

***

Nemrég egyik cikkemben megemlítettem, hogy LÕRINCZ JÁNOS felsõbányai népi költõ 28 füzetben örökítette meg verseit, visszaemlékezéseit. A 11. füzetben felidézi „kálváriajárását” az elsõ világháború utolsó évében.

17 évesen, 1918. tavaszán vonult be. Õt és sok rongyos egyenruhás és korgó gyomrú bajtársát a szatmárnémeti kaszárnyában képezték ki. Nagyszombaton kétnapos szabadságot kapott. A vonatról lemaradt, ezért gyalog indult haza, majd Szinérváraljáról vonattal jutott el Nagybányára. A családi ház küszöbét Húsvétvasárnap, a szentmise után lépte át. Miután jóllakott, mély álomba merült. Szülei csak éjfél után keltették fel. Édesapja szekérrel vitte Nagybányára. A vonat délután négy órakor futott be a szatmári állomásra.

Több elkésett bajtársával együtt néhány órát a szatmári kaszárnya fogdájában ült, aztán Homoródon két napig árkokat ástak egy gyakorlótéren. Ezután tüdõgyulladás miatt beszállították a helyi katonai kórházba. Néhány hetes kezelés után Nyíregyházán ápolták, majd több súlyos beteggel együtt egy nagyszombati kórházba vitték.

Miután meggyógyult, hideg, túlzsúfolt marhavagonban indult Galícia felé. A lengyelföldi Czestochowaban századparancsnokával a Fekete Madonna kegyképe elõtt imádkozott. Két hét múlva Varsóban vidéki õrjáratba osztották be. Két hónapig gyakran a rengetegben teljesített szolgálatot, és csak sült és fõtt krumplival csillapíthatta éhségét.

Alig akart hinni a fülének, amikor a századparancsnok bejelentette, hogy véget értek a harcok, mert a Monarchia fegyverszünetet kötött az Antanttal.

Lõrincz János néhány nap múlva a varsói vasútállomáson fel tudott kapaszkodni egy nyugat felé induló vonat tetejére. Több vigyázatlan bajtársa alagutak szájánál összetörve zuhant le a vonat tetejérõl.

A népi költõ és fazekasinas két hét múlva a felsõ-sziléziai Oderbergen, a Felvidéken és Szatmáron át érkezett meg szülõvárosába.

Ezt az örömteli pillanatot így elevenítette fel egyik versében: „Amikor megláttam szép templomom tornyát,/ az égbe küldtem föl szívemnek a háláját.”  

Boczor József

(Bányavidéki Új Szó)