Mikola András: Színek és fények (9.)

Másfél év után elhagytam Debrecent, és a kolozsvári egyetem jogi fakultására iratkoztam be. Ebben az idõben sok óráról maradtam el, hogy újból csak szenvedélyemnek hódoljak: festegessek.

A reá következõ év már Budapesten talált.

Ez a tél kissé kalandos módon telt el. Pénz nélkül érkeztem Pestre, ahol összekerültem volt debreceni lakótársammal, jogász barátommal, Bakcsy Józseffel. Bátyjának kõnyomatos lapja volt a Dohány utca egy régi házának elsõ emeletén. A lakásba elõszobán át jutottunk, jobbról a kõnyomatos iroda és egyben lakószoba nyílt, balról egy másik, úgynevezett pénzügyi szaklap irodája, melyet bizonyos Pieck nevû illetõ szerkesztett. Józsi barátom felajánlotta, lakjak velük. Az elõszobát elfüggönyöztük, s a függöny mögött volt az én fekvõhelyem. Az ablakok betörve, takarónak a kabátomat használtam, mikor pedig az idõ hidegebbre fordult, hát a csomókban heverõ újságokat. A papír nagyon jó meleget tart.

A kõnyomatos újság szerkesztése igen egyszerûnek bizonyult. Szerzõdtettek egy biciklis kifutófiút, a két Bakcsy és magam voltunk a riporterek, akik a híranyagot beszereztük. Eljártunk a függetlenségi, demokrata és még mit tudom én, milyen pártkörökbe gyûlésekre, a titkárok ideadták a lapok számára szóló híranyagot, amellyel megrakodva, mint a méhek a kaptárba, siettünk haza. Otthon a híranyagot kõnyomatos gépen sokszorosítottuk. Következett a kifutófiú szerepe, aki a késõ éjszakában rohanva kereste fel a lapszerkesztõségeket, hogy értesüléseit lapzárta elõtt leadja.

Másnap következett a napilapok ellenõrzése. Ahány sort átvettek, annyit fizettek megfelelõ tarifa szerint.

Volt egy hetilapja is, háztartási alkalmazottaknak, ez azonban nem dicsekedhetett hosszú élettel. Egyébként rajzokat készítettem számára, sõt egy alkalommal írónak is felcsaptam. Bakcsynak egy folytatásos elbeszélése jelent meg a lapban, de elutazott Budapestrõl vidékre, anélkül, hogy megírta volna a folytatást. Nekem kellett tovább írnom. Törtem a fejem, miféle szándéka lehetett az elbeszélés hõseivel. Végül is addig sétáltattam a szereplõket, míg a szükséges hely megtelt a lapban. A szegény háztartásbeliek nem izgulhattak a meseszövés szenzációs voltán. Nem csoda, ha a lap megbukott...

Sokkal érdekesebb volt ennél Pieck szerkesztõ úr ötlete. Az õ pénzügyi szaklapja nem adott sok munkát, fejtörést. Évente egyszer és kevés példányban jelent meg. Január elsején, amikorra a bankok, vállalatok az év végi zárszámadással elkészültek, Pieck úr a mérleget leközölte szaklapjában. A bankok, vállalatok a sajtó részére megfelelõ elõirányzatú honoráriumalappal rendelkeztek, s mikor a szerkesztõ, egyben kiadó úr a lapot bemutatta, kiutalták a megjelentetésért járó összeget. Az ötletet én egyenesen zseniálisnak tartottam, mert Pieck szerkesztõ úr finom prémgalléros télikabátban járt, gyûrûs szivarokat pöfékelt, s egy éven át nem volt más dolga, mint megvárni az év végi mérleget.

A nyári szünidõt Nagybányán töltöttem, s újból a festõiskolát látogattam.

A következõ télen Budapesten már csak nagy ritkán tettem be a lábamat az egyetemre. Ügyvédi irodában vállaltam állást. Principálisom egy nagy csõdnek volt a gondnoka, jól keresett, és nekem is kijárt minden tízórára az üveg sör, sonka, vaj, úgyhogy fizetésembõl még meg is takarítottam valamennyit.

Beiratkoztam esti tanfolyamra Szablya-Frischauf Ferenc festõiskolájába, ahol végsõ ösztönzést nyertem, hogy mégis festõi pályára lépjek.

A nyár újból Nagybányán talált, s ekkorra fiatal festõtársaim közül már többen megfordultak Párizsban. Elragadtatással beszéltek az ottani iskolákról, múzeumokról, kiállításokról, festõkrõl, és nagy kedvet éreztem, hogy magam is elmenjek, amit 1905 õszén meg is valósítottam. Szatmár vármegye közgyûléséhez fordultam ösztöndíjért, külföldi mûvészi tanulmányútra. A közgyûlés százötven koronát szavazott meg, s ez egyáltalán nem volt nagy összeg, hiszen ötven koronába került csak az útiköltség Párizsig. Réti István szellemesen jegyezte meg, ez az összeg egy olyan fiatalembernek, aki Párizsba megy, némi ösztöndíjra sem elegendõ. Én azonban örvendtem, hogy el tudok menni, a többit a sorsra bíztam! Szorgalmasan tanulgattam franciául, de szüleimnek nem árultam el, miben töröm a fejem. Azzal nyugtattam meg õket, hogy utolsó vizsgámat Párizsban akarom letenni. Még volt valami kis megtakarított pénzem, és elindultam a nagy útra, címekkel és néhány ajánlólevéllel a tarsolyomban.

Amint megérkeztem, egy kisebb szállodában, az Hotel Lyon D’Orban szálltam meg, annak is a legszerényebb és legmagasabban lévõ szobájában.

Amíg felfelé tapostuk a lépcsõket - elõttem egy gyönge termetû garconnal, aki a bõröndömet vitte -, bizonytalan érzéssel figyeltem, mint marad el mögöttünk a piros szõnyeg, a nagy álló tükör, s a végén egy szûk csigalépcsõn érkeztem manzárdszobámba, melynek ablakából, reggelre kelve, Párizst reméltem meglátni, de csak a kémények serege tárult szemem elé.

Az elsõ kellemetlen érzésem az volt, hogy az ablakon csak egy irányba látok ki: elõre. A ferde tetõbe beépített ablak oldalfalai nem engedtek kilátást más irányba. A szoba piciny, alig lehetett megfordulni, de volt benne ágy és mosdó.

Az elsõ séták, az elsõ napok: csupa kíváncsiság. Kipróbáltam tájékozódó képességemet: mind messzebbre távoztam el a szállodától.

Elérkezett az ebéd ideje. Még odahaza kaptam egy vendéglõcímet, ahol állítólag olcsón lehetett étkezni. Az irányt körülbelül már tudtam, az utcán kiszemeltem magamnak egy diák formájú embert, s francia tudományom kipróbálása végett megkérdeztem, merre kell mennem. Megértette. A címbõl azt is megtudta, hogy ebédelni akarok, s francia udvariassággal felajánlotta, menjek vele, mert õ is oda tart. Elfogadtam a szívélyes ajánlatot, és együtt ültünk asztalhoz.

Az étlapból nem értettem semmit, elõvettem tehát noteszemet, s lerajzoltam egy halat; ilyen húst kívántam enni. Ezen jót mulattunk. Másnap én ugyancsak oda mentem, de új ismerõsömmel nem találkoztam. Körülnéztem hát, mit szervíroz a pincér a többi asztaloknál, s ha kedvemre volt, odaszóltam franciául:

- Monsieur, donnez-moi comme ca, s’il vous plait! (Uram, adjon nekem olyat, kérem szépen!)

Egy idõ után aztán, amint a pincér meglátott, vidáman így üdvözölt:

- Bonjour Monsieur ,,donnez-moi comme ca”! (Jó napot, ,,adjon nekem olyant” úr!) (folytatjuk)

Bányavidéki Új Szó