Mikola András: Színek és fények (8.)

Elkövetkezett a hazatérés napja. Apám nem tett szemrehányást, de szótlanságát nyomasztóbbnak éreztem minden kifakadásnál. Olyan volt az otthon, mint egy gyászház. Kerültük egymást, s én azzal könnyítettem helyzetemen, hogy nyakamba akasztottam a puskát, jártam naphosszat a határt, sokszor csak az este hozott haza. Keveset rajzolgattam, festettem. Éreztem, magamra maradok.

Megtorpantam, s karácsony után közöltem édesanyámmal, hogy kedvükért lemondok a festõpályáról, beiratkozom jogra. Ez a pálya sokoldalú kereseti lehetõséget nyújtott, s ha valaki nem érzett kimondott hajlamot valamilyen irányban, de tanulni akart, az jogász lett. És ez a pályaválasztás apámnak is kedvére szolgált, gondolta, majd bíró lehet belõlem. Köztiszteletnek örvendõ állás, biztos kenyérkeresettel, nyugdíjjal.

Január elsõ felében Debrecenbe utaztam, s beiratkoztam a jogi fakultásra.

Fogadalmam szerint igyekeztem elfelejteni a mûvészetet, de egy reprodukció vagy bármilyen kép láttán vágyam újból és újból feléledt. Ha ténylegesen nem is festettem, de a kollégiumi könyvtárban elõszeretettel olvasgattam mûvészeti és esztétikai mûveket. A kollégiumi könyvtárban gyakran nézegettem Zichy Mihálynak pápai indexre tett egyházellenes kompozícióját. Egyébként éltem a jogászok szokványos életét.

Az év folyamán mûkedvelõk munkáiból kiállítást rendeztek Debrecenben, melyen én is részt vettem régebben festett két kis képemmel.

Így telt el a tél, a tavasz, készültem a vizsgákra.  Itt aztán egy kis hiba történt: a jogbölcselet tanára, dr. Öreg János elbuktatott. Ez egy félév elvesztését jelentette volna számomra. A Vár utca 4. szám alatt laktam, Malatinszki nevû gazdag szûrszabónál, akinek fia, Fritz, õsjogász volt. A tágas nagy udvarban, melyet magas kõkerítés vett körül, kisebb ház állott két szobával, melyen az egyikben Fritz, a másikban én és Bakcsy József jogásztársam laktunk. Fritz idõnként meg-megdézsmálta apja borospincéjét, melyben jó szõlõskerti borokat tartott és be-beállított hozzánk is egy-egy vödör borral. Abban az idõben kaptunk otthonról csomagot jó kolozsvári káposztával. A menzai koszt után ízlett a hazai, s utána a jó bor még inkább. Elfeledtette a bukás szomorúságát, s hangulatunk rövidesen tetõfokára hágott.

(Elõbb azonban el kell mondanom ennek a kollokviumnak a lefolyását. Aki elbukott, és újabb vizsgára utasították, annak tíz korona vizsgadíjat kellett fizetnie, mely a tanár honoráriumát képezte. A jogbölcselet nem volt sem könnyû, sem kedvelt tárgy. Könnyen lehetett a hallgatót elejteni, ami a vizsgáztató tanár számára könnyen szerzett tíz koronát jelentett. Délután három és négy óra között tûzték ki a mi vizsgánkat, s mi már jó ideje szorongtunk a vizsgapadban, szemben az üres katedrával, idegesen forgatva tankönyvünket, hol az elejét, hol a végét olvasgatva, hátha innen vagy onnan kapunk kérdést. Azt tudtuk, hogy tanárunk bejött a kollégiumba, vártuk tehát megjelenését. Elmúlt fél négy, háromnegyed négy, még öt perc volt hátra négy óráig. Tanakodtunk, mitévõk legyünk, biztosan elfelejtette, hogy vizsgára vagyunk kitûzve, szólani kellene. De ki szóljon? Egyik sem vállalkozott. Végül is én szántam rá magamat a nagy merészségre. Bekopogtattam a kollégium tanári szobájának masszív tölgyfa ajtaján. Látszott ezen az ajtón, hogy századokra készült. A tágas teremben az asztalfõn ült tanárom egy könyvbe mélyedve. Tisztelettudóan megálltam, egyet köhintettem, s mikor felnézett, így szóltam:

- Bocsánatot kérek, nagyságos uram, a zavarásért. Bátorkodom emlékeztetni azonban, hogy három és négy óra között kollokvium van kitûzve. Talán el méltóztatott felejteni?

Kivette zsebóráját, megnézte, még öt perc híja volt a négynek:

- Menjen csak vissza, nem felejtettem el!

Vállalt missziómat teljesítettem, de rossz sejtésem támadt. Válasza nem ígért semmi jót! Még vártunk vagy két percet, amikor megjelent. Föladta az elsõnek a kérdést, melyre az nem tudott válaszolni. Kezével intett: második. Síri csönd. Harmadik, negyedik, ötödik.

- Látják, van még idõ, csak két perc múlva lesz négy óra... - azzal felállt, s mi mind az öten elbuktunk.

Engem, mint minden igazságtalanság, vérig bosszantott, és bántott tanáromnak ez az eljárása, mellyel öt ember sorsát ilyen könnyen elintézte.)

Mikor a bor hatása alatt Fritz kérkedni kezdett testi erejével, valami ördögi sugallatra rászóltam:

- Fritz, te nem vagy bátor ember!

- Mit, én nem vagyok bátor?!

- No, ha olyan bátor vagy, eredj és verd be Öreg János ablakát!

- Be én bizony, ezzel a vasbottal, né!

Fogta a sarokban álló vasbotot, és már indult is. Elkísértük a kapuig, kinéztünk, az idõ már késõre járt, az utcán nem láttunk senkit, Fritzet kiengedtük és megálltunk. Tanárunk lakása szemben volt velünk, pillanatok alatt hallottuk az üvegtáblák csörömpölését. Fritzet megrészegítette a siker, és úgy verte be valamennyi ablakot sorra, hogy az ablakok fenyõbõl készült szárnyai is berepültek.

Ötven év távlatából semmi dicsekvésre méltót nem találok ebben a hõstettben, legjobban magamat kell elítélnem, mint értelmi szerzõt, aki méghozzá mással végeztette el ezt a vandalizmust, a dolog azonban - sajnos - megtörtént.

A mámoros éjszaka után, reggelre kelve s kijózanodva, vártuk a rendõrséget, majd félve kimentünk az udvarból, magunk is elrémülve a pusztulás láttán.

Az elõadáson dr. Öreg János halottsápadtan jelent meg, a távol esõ padokból csak lopva mertünk feléje pislantani. Abban a félévben azonban jogbölcseletbõl senki meg nem bukott! Én sem, mert látva, hogy bajunk nincsen, újból felbátorodtam.

A következõ napok egyik délutánján elmentem tanárom lakására, és mélyen meghajolva kértem bocsánatot, hogy zavarom, és elmondtam, hogy én vagyok egyike azoknak, akit azon a reám nézve emlékezetes délutánon elbuktatott. Hivatkoztam arra, hogy apám szegény ember, és én egy félévet veszítenék, kértem, adjon módot, hogy újból vizsgára álljak. Kegyesen beleegyezett. Így menekültem meg a bukástól!

Na, még egy epizódja emlékezetes jogászéletemnek, az, amikor a következõ év õszén fiákert béreltünk, és a várostól nagy távolságra esõ, híres debreceni lóversenyre kimentünk, hogy a lovak futtatását végignézzük. Én festõi érzékemmel a szép lovakat válogattam ki, és kis pénzemet a gyümölcsözõ haszon reményében ezekre tettem. Hamar észre kellett vennem krajcárjaim rohamos fogyatkozását, és nem maradt más hátra, mint a forró, õszi, kánikulás napon, a fogadás izgalmában száraz torokkal, gyalog hazaindulnom, miközben a szebbnél szebb fogatok az alföld homokját felhõkben verték fel mögöttem. Keserves érzés volt, s megfogadtam: többé lóversenyen nem játszom, amit meg is tartottam.

- folytatjuk -

Bányavidéki Új Szó