Maticskán megláttam egy széles karimájú mûvészkalapot, ami rettenetesen megtetszett, és házigazdámnál, Asztai bácsinál magamnak is rendeltem hasonlót. Elutazásomkor még nem volt készen, és utánvéttel, egy héttel késõbb kaptam meg. Gyönyörû darab, tiszta nyúlszõrbõl, szép ezüstösszürke színben, karimája pedig óriási, mint egy malomkerék. Ha mûvészetem ettõl függött volna, bizvást merem mondani, hogy a legnagyobbak közül való lettem volna. Szatmáron nem is mertem a fejemre tenni, Budapestre tartogattam a nagy eseményt.
A pályaválasztás ideje sürgetett, rajztanárságra készültem. Ez biztos kenyérnek látszott, nyugdíjjal jár, négy év után meg állásba kerülök és segíthetem szüleimet testvéreim neveltetésében. Kapcsolatban maradok szenvedélyemmel - festhetek. Szüleimnek is tetszett választásom, és szeptember hó elsõ napjaiban, miután a felvételi rajz sikerült, rajztanár-jelölt lettem. Az alakrajz-tanárnál - egy mindenképpen szürke egyéniségnél - görög és római szobrok után készült gipszfejeket rajzoltunk, s már az elsõ hetekben összekülönböztünk. A gipsz után készült rajzomhoz hátteret is rajzoltam, a fehér fej világosan emelkedett ki a sötét háttérbõl. Az akadémiai rajzolás ezt nem ismerte. Ez már mûvészi látás volt, amit Nagybányán tanultam. Forradalom az akadémiai tanítással szemben! Nem az én forradalmam, Nagybányáé!
Tovább is így dolgoztam; a negyedévesek lejöttek a második emeletrõl, hogy lássák. Renitenskedésem az igazgató úrnak is fülébe jutott, irodájába hívatott, és megintett. Közben a nagybányai méreg dolgozott bennem. Úgy éreztem, hogy én rajztanárként csak félember leszek. A festészet egész embert kíván, és ha vinni akarom valamire, egész életemet a mûvészetnek kell szentelnem.
Irtózatos lelki tusát vívtam, vajon lesz-e tehetségem, nem rontom-é el egy hibás lépéssel egész életemet. Kétségeim közepette Réti Istvánnak írtam, aki ismerte Nagybányán készült munkáimat, tõle kértem bátorítást, de azt a választ kaptam, hogy saját magáról sem meri azt állítani: van tehetsége. Így vergõdtem, míg végül elhatároztam: mégis festõ leszek. Ha kell, úgy élek majd, mint egy szerzetes, mindenrõl lemondva, szegényen, koldusan, de festõ leszek!
Ellenállhatatlan vágyamat megírtam szüleimnek. Számukra, persze, elhatározásom valóságos katasztrófát jelentett. Apám azt válaszolta, tegyek belátásom szerint, de õ ezen a pályán egy krajcárral sem támogathat. Apám barátaitól is kaptam leveleket, melyekben sajnálattal írták, milyen jó fiú voltam, s bizonyára rossz társaságba kerültem, de térjek meg... Ilyennek látták a mûvészsorsot.
A három hónap alatt, míg Budapesten voltam, Huszár Károllyal, a késõbbi politikussal laktam együtt. Akkor a Katolikus Néplapnak volt munkatársa, késõbb szerkesztõje. Így gyakran mentünk a Szent István Társulat nyomdájába, eljártunk népgyûlésekre, a Katolikus Körbe, és vitaestekre a szociáldemokrata pártba. Emlékszem egy estére, amit a vasasok Váci úti párthelyiségében töltöttünk, s ahol igen szenvedélyes hangú vita folyt. A sötét gyárudvaron kifelé menve minden percben vártam, hogy megvernek bennünket.
Huszár Károlyt - kiváló beszédkészsége ellenére - soha nem tartottam finom, csiszolt intellektusnak. Nem osztottam nézeteit sem, és esténként, mikor a vitát szóval már nem bírtam, rendszerint azzal fejeztük be, hogy a párnát a fejéhez vágtam.
Valamelyik délután József körúti lakásunkon õt látogatta meg egy újságíróként bemutatkozó ember. Nevére már nem emlékszem - 1915-ben az I. honvéd gyalogezrednél ráismertem -, a fontos az, hogy miután emberünk eltávozott, kerestem a mûvészkalapomat, tûvé tettük a házat, de bizony a kalap eltûnt. Nagy szomorúság költözött be hozzánk, hiszen ha azzal én Pesten megjelentem az utcán, mindenki utánam fordult. Aki egyszer látott, nemigen felejtett el. Pénzem nem akadt új kalapra, abban az idõben pedig fedetlen fõvel még nem jártak férfiak. Huszár Károly adott kölcsön egy kalapot. Mikor egy hét után újból a Szent István Társulatnál jártunk, a portás azzal a hírrel fogadott:
- Megvan a kalap!
Nagy örömmel vettem birtokomba, s mikor megkérdeztem, hogyan kerítette meg, elmondta, hogy õ már jól ismerte a kalapot, s amikor egy idegen ember fején meglátta, azonnal megkérdezte, honnan van. Az ember megijedt, eldobta a kalapot, és futásnak eredt. Egymilliós lakosú városban így került meg az én kalapom.
A rajztanárképzõben töltött három hónap alatt megismertem a mûvészeti nevelés és mesterségbeli tudás fejedelmét, Székely Bertalant, aki kompozícióra tanított bennünket. Hatalmas alakja, nagy koponyája most is elõttem van. Mi, gyerekek, nem tudtuk felfogni, milyen nagy mûvész foglalkozik velünk. Egyik óráján a terembe érkezve kalapját egy gyéren megvilágított padra helyezte, de távozáskor nem találta. Ideges lett, és panaszolta, hogy õ azt a kalapot még Kaulbachtól, a nagy osztrák festõmestertõl kapta. Mi aztán megtaláltuk: egy zsíros ócskaság volt, finnyásan fogtam meg, és nyújtottam át. Máskor kazettámba nyúlt, kivett egy tubust, megkérdezte, mibe kerül. Mikor megmondtam, hogy harminc krajcár, feddõleg intett: milyen könnyelmûek vagyunk! Magunk kell törjük, ha jó és olcsó festéket akarunk használni!
- folytatjuk -
Bányavidéki Új Szó
Komoly és megbízható hitel Hello, kölcsönre van szüksége? A házadhoz? A te dolgod? Autót vásárolni? Kerék? Saját (...)
Minden finanszírozási igényre A LOPEZ GROUP FINANZAS ügyfeleként azt javaslom, hogy a teljes finanszírozást 2%-os kamattal (...)
Minden finanszírozási igényre A LOPEZ GROUP FINANZAS ügyfeleként azt javaslom, hogy a teljes finanszírozást 2%-os (...)
adj fel hirdetést
VÉLEMÉNYEK, cikk kommentek