Mikola András: Színek és fények (3.)

Aztán jönnek a hétköznapok, iskolába járok. A harmadik elemi után hosszú utazás. Elõször látok vonatot. Pozsonyba utazunk édesanyámmal - német szóra. Az ablaknál állok, egyik benyomás elnyomja a másikat, de minden érdekel.

Két nap, két éjjel az út, eltörõdöm. János bácsiéknál fogok lakni, aki változatlanul jó hozzám. Nem így a felesége! Egy csúnya, gyomorbajtól gyötört asszony, aki soha nem szívlelt engem, és ezt János bácsi távollétében, aki vasutas volt, s huszonnégy órás szolgálatot teljesített, alaposan ki is mutatta.

Édesanyám három hétig maradt velem. Addig nem éreztem, hogy távol vagyok a szülõi háztól. Elutazása volt az elsõ keserves megpróbáltatása életemnek. Ha csak rágondoltam magányosságomra, már keservesen sírni kezdtem, és mindenféle terveket szõttem, hogyan szökhetnék meg. Amint csak tehettem, kilopóztam az állomásra, sóvárogva néztem a jövõ-menõ vonatokat; úgy gondotlam, a fékezõfülkébe bújok. De az otthon, hej, de messze volt! Szatmár és Pozsony!

Lassan végre megnyugodtam, és mozdonyokat kezdtem rajzolgatni, majd az ország térképét.

Szigorú tanítóm volt, akinek pedagógiai módszeréhez a nádpálca is hozzátartozott. Ha a lecke nem ment, vagy a magaviselettel volt baj, bizony nyitott tenyerünk érezte meg. „Mértékkel” kezelte a nádpálcát... számolta az ütéseket.

Máskor, magamra maradva, ábrándozgattam. Fájó szívvel gondoltam falumra, otthon hagyott galambjaimra. Vajon a pruszli hozott-e párt haza? A fiókákkal mi lett?

Majd olvasgatni kezdtem. Pár krajcárért színes, képes fedelû füzeteket árusítottak, melyekbõl lassan egy kis könyvtárra valót szereztem be: Robinson Crussoe-tól kezdve Rinaldó Rinaldiniig és Ubrik Borbáláig minden volt benne. Fantáziámat nagyban foglalkoztatták a képek, de még inkább a szöveg. Nem voltam jó gyerek, inkább szilaj, nehezen fékezhetõ, játékos és dacos.

Emlékszem még a pozsonyi Grassalkovich palotára, magas, kovácsoltvas kerítésével és cifra kapujával. Sokszor ácsorogtam elõtte, hátha megpillantom a palota nagyúr lakóját, de csak az egyenruhás lakájokhoz volt szerencsém. Egyszer aztán szalmával hintették be vastagon az utcát, nagybeteg volt bent valaki, ne zavarja a haldoklót a szekerek zörgése, jövés-menés...

Így telt el az esztendõ. Kamaszfiú lettem és nagy verekedõ.

Elkövetkezett a vakáció ideje, de nem vittek haza, hogy német tudományomat el ne felejtsem. Édesanyám látogatott meg.

Érkezéskor senkit sem talált otthon. Amíg valaki hazajön, sétára indult. Egy kirakat elõtt megállott, s a kiállított tárgyak után egy csibész külsejû fiúra esett tekintete, akinek úszónadrágja a fején díszlett, s úgy bámulta a kirakatot.

Én voltam, akkor jöttem haza az uszodából.

- Szent Isten! Andrásom, mi van veled? - kiáltott fel, és szégyenkezve fogott kézen, hogy hazavigyen.

Ezek után bátran meg kellett mondanom, hogy nem maradok tovább János bácsiéknál, aki nehezen, de a felesége annál könnyebben nyugodott bele a válásba. Édesanyám keresztanyjának, egy gazdag, mûvelt, de mindkét lábára béna, mankón járó idõsebb hölgynek az ajánlására a vele szomszédos faraktár gondnokához kerültem teljes ellátásra.

Édesanyám keresztanyja egy nagy kert közepén épült emeletes kastélyban lakott, a Hidászlaktanya szomszédságában. Egyfelõl kõkerítéssel elválasztott hatalmas rét volt a szomszédja, a másik oldalon terült el az óriási faraktár, amely körülbelül olyan szerepet játszott életemben, mint a „Pál utcai fiúk” grundja Molnár Ferenc regényében. A deszkarakások mindmegannyi búvóhely, ahol a környékbeli fiúkkal nagy csatákat vívtunk. A pajtások megtanítottak cigarettázni, de én - hogy kisebbnek ne látszodjam! - ötkrajcáros, gyönyörû Kuba-szivarral kezdtem. A nikotin mérge estére hatott, de úgy megkínzott, hogy örök életemre megutáltam a dohánynak még a szagát is. Ma is kinyitom az ablakot a füstölõ vendég után...

Pozsonyban tavaszkor nagy élményben volt részem. A keresztmama másik szomszédja felõl esõ réten texasi indiáncsapat jelent meg és engem teljesen elbûvöltek a mutatványaikkal. Lasszóval elszabadult vadlovakat, ellenséges csapatokat fogtak el, vágtázó lóról lõtték le a feldobott golyókat stb. stb. Minden délután a kõkerítés tetejérõl - a „páholyból” - élveztem mutatványaikat, persze belépti díj nélkül! Nem csoda hát, ha mindig messze kalandozó fantáziámat teljesen betöltötte az, amit láttam, és tettekre késztetett. Kötelet szereztem, és a faraktár grundján kutyát, tyúkot, kacsát, mindent, ami mozgott, lasszóra hurkoltam. Néhány hét alatt annyira beleéltem magam a mesterségbe, hogy elhatároztam, velük megyek!

Egy este meglestem impresszáriójukat, amint a városba tartott. Jó ideig követtem, míg végre bátorságot vettem, melléje léptem, és így szóltam:

- Mein Herr, ich will auch ein Indianer sein! - (Uram, én is indián akarok lenni!)

Már nem emlékszem, mi volt a válasz, csak azt tudom, hogy sírva mentem haza, és rettentõen keserû csalódást éreztem. Ez volt életem elsõ nagy csalódása - de sajnos nem az utolsó!

Vigasztalást újból a rajzolgatásban kerestem, és minden nap elmentem egy nagy deszkabódéhoz, melynek hatalmas üvegablakait gipsszel fehérre mázolták, hogy ne lehessen belátni. Engem azonban kielégített a gipszbe karcolt sok pompás rajz, fõként az ágaskodó lovak vázlatai. Ha én akkor tudom, hogy odabenn Fadrusz János Mária Terézia-szobra áll elõkészületben a leleplezéshez, talán õt is meglestem volna, s megkértem volna: vegyen fel inasául. Így megelégedtem azzal, hogy otthon én is próbáltam lovakat rajzolni több-kevesebb sikerrel. Nem tudtam, milyen nagy mûvész dolgozik közelemben, nem tudtam, hogy elõször találkoztam valamivel, amit mûvészetnek neveznek, s ami késõbb egész életemet betöltötte.

- folytatjuk -

Bányavidéki Új Szó