Mikola András: Színek és fények (21.)

Buchsba, a svájci-osztrák határra reggelre futottunk be. Megtakarított krajcárjaimból sürgönyt adtam fel szüleimnek: ,,Bécsbe haupt poste restante húsz koronát kérek.”

Mióta festõ lettem, ez volt az elsõ segélykérésem szüleimtõl, s tudtam, hogy a föld alól is, de elõkerítik. Bécsbe érkezve csomagomat letettem a ruhatárba, egyenesen a fõpostára siettem, de már elkéstem. A poste restante osztályt zárva találtam. Ezután már nem volt miért sietnem, visszasétáltam az állomáshoz, leültem egy padra és elszundítottam. Arra riadtam fel, hogy egy kéz nehezedik a vállamra:

- Wohin fahren sie? (Hova utazik ön?)

- Budapestre - feleltem.

- Itt nem lehet aludni! - mondta a rendõr, s én már indultam is kifelé.

Az utcan kóboroltam, mikor eszembe jutott, hogy Párizsba menet egy kis zacskóba tettem rézkrajcárjaimat, amelyeket nem tudtam beváltani. Visszatértem az állomáshoz, s rövid kutatás után a kis zacskót kezemben tartottam. Megszámoltam, negyvenkilenc krajcárt találtam. Az utcán azon tûnõdtem: egyek-é vagy aludjak. Annyira kimerültnek, törõdöttnek éreztem magam, hogy az utóbbi mellett döntöttem, s nekivágtam újból a külvárosnak. Szemerkélni kezdett az esõ. Hosszas járkálás után végre találtam egy kisebb szállodát, amelynek kapuján ezt olvastam: ,,szállás egy koronától fölfelé”. Bementem, közöltem a portással, hogy negyvenkilenc krajcárom van, hajlandó-e ezért szobát adni. Fejével bólintott, és fölvezetett az emeletre, ajtót nyitott, s egy olyan szobában találtam magam, ahol hat-nyolc személy feküdt, részben ágyon, részben a földön és matracon. Egy ágy még üresen állott, intett, hogy foglaljam el. Ledobva ruhámat, mély álomba merültem. Reggel mozgolódás kezdõdött, majd beszélgetésre lettem figyelmes, s megtudtam, hogy az egyik vendég egy szlavóniai szilvakereskedõ, akinek nem sikerült az üzlete. Két fiatalember Budapestrõl jött Bécsbe lóversenyezni, elvesztették pénzüket, s most gyalog kellett hazaindulniuk. A többire már nem emlékszem.

A szilvakereskedõ adott húsz fillért, ezzel villamosra ültem, siettem a fõpostára, ahol már várt a még elõzõ nap megérkezett húsz korona.

Este hat óra tájban már Budapesten voltam. Fölkerestem egy festõ barátom családját, akivel Párizsban együtt dolgoztam. Az Andrássy úton laktak, lányok is voltak, s nagy örömmel üdvözöltek s gratuláltak. Mikor megkérdeztem mihez, elmondották, hogy kiállítás van, az összes magyar lapok nagy elismeréssel írtak rólam és az összes képeimet megvették.

Azon melegébe elszaladtam a kiállítási helyiséghez, de már zárva találtam. Aztán szállodába mentem, ahol a kimerültségtõl s a váratlanul ért örömtõl egész éjjel nem bírtam aludni.

Másnap reggel leolvastak a kezembe vagy hétszáz koronát, s további öszszegeket helyeztek kilátásba.

Az történt ugyanis, hogy én még kora tavaszkor levelet kaptam Budapestrõl, melyben Gerõ Ödön, a Pesti Napló mûkritikusa értesített, hogy fiatal mûvészek munkáiból kiállítást rendeznek. Felszólított, vegyek részt én is. Akkor vagy tizenkét képemet ládába csomagoltam, s vasútra tettem, érték nélkül. Nem vett eddig tõlem senki képet. Aztán meg is feledkeztem róla. Ezek a képek kerültek kiállításra. A vásárlók között volt dr. Petrovics Elek, a Szépmûvészeti Múzeum késõbbi igazgatója, Hatvany Ferenc festõ, mûgyûjtõ, Miklós Andor, az Est-lapok fõszerkesztõje, Beöthy László a Király Színház igazgatója és mások.

Az összeggel siettem haza, szüleimhez. Nagy örömmel fogadtak.

Egy barátom összegyûjtötte és elküldte a lapokat édesanyámnak kedves levél kíséretében, s apám is megbékélt, hogy a fia máról holnapra ismert nevû festõ lett.

Az otthoniak érdeklõdésére nagyjából elmeséltem utazásomat, s megrökönyödéssel vették tudomásul, hogy Párizsból Nagypeleskéig huszonháromszor szálltam át... (folytatjuk)

Bányavidéki Új Szó