Mikola András: Színek és fények (20.)

Ugyancsak ebben az évben (1908) a rendesnél hosszabb ideig maradtam Párizsban. A tavaszból nyár lett. Barátaim, ismerõseim rendre eltávoztak, már július havában jártunk, az iskola is bezárta kapuit. Azon vettem észre magam, hogy helyzetem napról napra nehezebb, s már a legszükségesebbre sem telik.

Éreztem, ha nem cselekszem, elveszett ember vagyok. Hazavittem az üres tejesüvegeket, melyekre betétem volt, de ez már nem segített! Tudtam, hogy van egy osztrák-magyar segélyegylet, mely bajba jutott állampolgároknak nyújt segítséget és elõsegíti hazajutásukat. Én a Montparnasse-on laktam, ez az iroda pedig Párizsnak pontosan az ellenkezõ oldalán, a Montmartre-on volt. Annyi pénzem sem volt, hogy metróra üljek. Legyöngülve, gyalog indultam neki az útnak, mely két és fél, három órát vett igénybe. Amikor a kis mellékutcába értem, már délután hét óra felé járt az idõ, a szolgálatos rendõr azzal fogadott, az iroda be van zárva, elkéstem. Vissza kellett fordulnom, s ugyancsak gyalog vánszorogtam haza. Ledobtam magam az ágyra, a fáradtságtól gyorsan elaludtam, és elfelejtettem éhségemet is. Másnap reggel újból elindultam, ezúttal már több szerencsével. Az iroda elõtt mindenféle hajótörött ember várakozott. Az egyik az idegenlégióból szökött meg, a másik kalandor volt, egyik németül beszélt, a másik csehül, de hallottam magyar szót is. Végre rám került a sor.

Egy ötös bizottság elõtt állottam, megkérdezték, hogyan jutottam ide, ki vagyok. Amikor megmondtam, hogy festõnövendék, az egyik úr a zsebébe nyúlt, és öt frankot adott. Kaptam ezen kívül egy Bécsig érvényes harmadosztályú vasúti jegyet. Mondanom sem kell, hogy legelõször is megebédeltem. Felültem a metróra és bakancsomat Brummernek ajándékoztam, s még este tíz órakor elindultam. Július 13-án.

Másnap, a franciák nemzeti ünnepén, július 14-én, a Bastille lerombolásának emlékünnepén, forró, kánikulás meleg volt, én könnyû vászonruhában utaztam, s éjjel, amikor Belfortba, a svájci határra érkeztünk, már dideregtem. Reggelre csodás természeti tüneménynek lehettem tanúja: Svájc egész területét araszos hó lepte el, s pálmák, virágok álltak ki a hóból. Zürichben négy óra hoszszat kellett várakoznom. A váróterem sarkába leraktam csomagjaimat, s elmentem megnézni a tavat, s a város nevezetességeit. Egy pillanatig sem féltem, hogy csomagjaimat valaki ellopja - nem volt valami szemrevaló, kívánatos pogygyász.

Útközben azon törtem a fejem, miként fogok Bécsbõl továbbjutni.

- folytatjuk -

Bányavidéki Új Szó