Mikola András: Színek és fények (19.)

Felgöngyölt vásznaimmal, festõállványommal, kazetámmal, összes csomagjaimmal korán érkeztem ki az állomásra. Reggel hét órakor indult a vonat Párizs felé. Megváltottam a jegyemet, és kihurcolkodtam a peronra. Franciaországban a jegyellenõrzés a peronra való be- vagy kilépés alkalmával történt, vasúti kalauzrendszer nem volt, néha egy-egy ellenõr vizsgálta felül a vonaton a jegyeket.

Honfleur végállomás lévén, az utasok gyéren szállingóztak. Én ráértem, nézegettem az indulás elõtt álló szerelvényt, beszélgettem a portással, aki kíváncsi lett csomagjaimra, amelyek eltértek a megszokott bagázstól. Szerette volna a képeket látni, de a kicsomagoláshoz nem volt kedvem, s végül is beleszálltam a régimódi, oldalajtós fülkés vasúti kocsiba. Párizsig kétszer kellett átszállnom.

Amikor az elsõ átszállóállomáshoz közeledtem, keresni kezdtem a jegyemet, mind idegesebben kutattam át a zsebeimet, de jegy nincs, végül is a földön fedeztem fel egy kis foszlányát. Rendkívüli idegesség fogott el, rájöttem, hogy nagy szórakozottságomban magam téptem szét a jegyemet. Egy tízfrankos aranyból állt minden vagyonom, ha ezt elveszítem, meg sem tudok mozdulni Párizsban, gyorsan bedugtam hát a harisnyámba. Elhatároztam, nem megyek ki a peronról, nehogy a portás a jegyemet elkérje. Úgy is történt, szerencsére a vonat nemsokára befutott, így nem tûnt fel, hogy ott várakozom. Gyorsan beszálltam, gondoltam ezzel is közelebb vagyok Párizshoz.

Idegességem azonban nem csökkent, hanem fokozódott. Elviselhetetlenné kezdett válni az az érzés, hogy én most csalok, ami úgyis kiderül. Közeledett a második átszállóállomás, elhatároztam, jelentem, hogy elvesztettem a jegyemet. Úgy is történt. Amint a vonat beérkezett, egyenest a forgalmi iroda felé tartottam, és szabályosan bejelentettem jegyem elvesztését. A vasúti tisztviselõ rám nézett: ,,Hová utazik?” - ,,Párizsba.” - ,,Jelentse ott.” Nagy kõ esett le szívemrõl, s lassan idegfeszültségem is megszûnt, s majdnem vidáman érkeztem Párizsba. Batyummal megrakodva a Gare St. Lazar forgalmi irodájába kopogtattam be, s elismételtem a történetet. A tisztviselõ szenvtelen hangon jelentette ki:

- Meg fogja fizetni!

- De nekem nincs pénzem!

- Idegen nem utazhat pénz nélkül! - s máris hozzákezdett a jegyzõkönyv megírásához. De hát én jogász is voltam, s nem azért tanultam, hogy ne tudjam magamat megvédeni. Egy kicsit írni hagytam, majd a következõ argumentációba kezdtem:

- Monsieur, én igazolni tudom, hogy a vasúti jegyet megváltottam. A jegy csak nyugta, hogy megfizettem a jegyet a vasútnak. De ha más úton is tudom igazolni, hogy nem csaltam, s a vasút megkapta az útiköltséget, akkor kérem, ne büntessen meg.

Felemelte tekintetét, várakozóan nézve rám:

- Hát mivel tudja igazolni?

- Monsieur, Honfleur állomásáról jövök, reggel hét órakor indultam, amikor a peronra kiléptem, az ellenõrzés megtörtént, a portás kilyukasztotta a jegyemet. Önnek joga van megkérdezni a portást, telefonon vagy távirati úton, hogy az a festõ, aki a reggeli vonattal indult, s akinek a képeire kíváncsi volt, felmutatta-e a jegyét. Bizonyára emlékezni fog rá, s ha van önben egy parányi jóindulat, kérem, tegye ezt meg, egyébként itt van egy foszlánya a jegynek, ami még megmaradt kezemben.

- Eh, nekem ilyesmire nincs idõm, átadom önt a rendõrségnek, menjünk.

Rideg arccal, szigorú, határozott léptekkel indult meg a hosszú peronon, én utána, megszeppenve, batyummal megterhelve.

Amikor a kijárathoz értünk, kitárta a szárnyas ajtót, barátságosan a szemembe nézett, intett, hogy lépjek ki, és kissé meghajtotta magát:

- Au revoir, Monsieur! - mondotta. - A viszontlátásra, uram!

- Au revoir et merci, Monsieur! - mondottam én, és szabad voltam.

Nem vagyok olyan beképzelt, hogy az én jogászi érvelésem gyõzte volna meg emberemet, de ha rám nézett, szemeimbõl, nyílt arcomból leolvashatta, nem csalóval van dolga. Ez a gesztus feledhetetlenül kedves, franciás volt, s egy nép embersége, nevelése nyilvánult meg benne, azért tartottam érdemesnek, hogy mint kedves emlékemet ide jegyezzem. (folytatjuk)

Bányavidéki Új Szó