Mikola András: Színek és fények (18.)

Végül is Quilboeufben kötöttem ki. Ez a kisvároska a Szajna torkolata mellett fekszik, ahol a torkolat kiszélesedik két-három kilométernyire, s ahova még tengerjáró hajók is feljönnek. A túlsó partra gõzkompon lehetett átjutni. Garconom szülõfaluja nyolc kilométer távolságra feküdt innen. Kocsin sokba került volna az út, így aztán a csomagokat hátrahagyva, gyalog vágtam neki.

A garcon szülei, szegényparasztok, nem fogadtak szívesen, sõt bizalmatlanul néztek reám. Pihentem vagy öt percig, megittam egy pohár vizet, s indultam vissza. Már délutánra járt az idõ, mikor felültem a gõzkompra, és megérkeztem a túlsó partra. Onnan autóbuszjárat vitt Le Havre-ba, a nagy tengeri kikötõbe. Egyszerû kis szállodában ütöttem fel tanyámat, és sietve a kikötõ felé igyekeztem. Nagy szenzáció várt reám, életemben elõször láthattam az óceánt, amire gyermekkoromban annyira vágyódtam. Bámulhattam a nagy tengerjáró hajókat, s a mólóra kilépve megfigyelhettem a közelgõ alkonyban, amint a horizonton füstfelhõ jelenik meg, egy nagy gõzõs kéménye, majd lassan egész teste kibontakozik a párából. Bent a kikötõben a számtalan kisebb-nagyobb hajó mellett gyönyörû háromárbocos vitorlás libegett, amilyent én csak képekrõl ismertem, s amilyet harmadikos gimnazista koromban hónapok munkájával, rengeteg gonddal, odaadással építettem papírmasséból. A lassan leereszkedõ alkonyatban szétnéztem a kikötõben, figyeltem a be- és kirakodást, néztem, mit lehetne ebbõl rajzban vagy képben megvalósítani.

Másnap reggel már korán a kikötõben jártam, kialakult tervem még mindig nem volt, amikor egy kisebb gõzösön Honfleur-Trouville felírást vettem észre. Az utóbbi nagy tengeri fürdõhely, mondén életre nem vágytam, ehhez pénzem sem volt, Honfleur nevét viszont már ismertem, több jeles festõ dolgozott itt: Courbet Daubigny, Jongkind és mások. Így aztán gyorsan határoztam: megyek! Egy óra múlva már indult is a hajó.

Honfleur körülbelül harmincezer lakosú õsi normand városka, fatemploma a XIII. századból való. Lakói nagyrészt halászatból élnek, híres búcsújáróhely, sok körmenettel, papokkal. Környéke almafákban gazdag, virágzó tehenészete van. A tengerpart hirtelen szakadozó sziklákkal teli, melyeken az Atlanti-óceán hullámai megtörnek. A szárazföldön, a városka szállodájának udvarán egy õsrégi bástyatorony emelkedik, amely tengeri kalózok betörése ellen volt hivatva a várost védeni. A bástyatoronyból a lõrésen keresztül kilátás nyílt a tengerre. Bár feljárata erõsen megrozzant, mégis itt rendeztem be lakásomat és mûhelyemet. Általában mindig szerettem, ha ablakomból tágas kilátás nyílt. Börtönnek éreztem az olyan szobát, melynek kilátását tûzfal vagy szûk udvar zárta el. Reggelirõl és vacsoráról magam gondoskodtam, délben a földszinti korcsmahelyiségben ebédeltem. Egy hónapon keresztül csak ilyenkor, étkezés alkalmával beszélgethettem emberrel. Tökéletes magányban és boldogságban éltem itt egy hónapon át. Munkámon kívüli idõmben hosszas sétákat tettem a tengerparton, s hogy az ember társas lény, akkor eszméltem rá, mikor azon vettem észre magam, hogy sétáimon hangosan verseket szavalok. A beszéd ösztönös szükségletté vált.

Egy hónapi honfleuri tartózkodás után visszatértem Párizsba. Rendkívül kedves emlékem maradt errõl az utazásról.

(folytatjuk)

Bányavidéki Új Szó