Mikola András: Színek és fények (12.)

Párizsban igen gyakran talákoztam egy magas, ötven év körüli, bõ fekete bársonynadrágot viselõ, télen is szandálban, hajadonfõvel járó férfival. Magamban afféle különc csodabogárnak, orosz nihilistának néztem. Ha új kiállítás nyílt, ha magángyûjtõnek látogató napja volt, Durand-Ruel magánlakásán, a Rue Lafitte-en, az Hotel Drouot valamelyik érdekesebb aukcióján, máskor a nagy gyûjteményekben, minduntalan találkoztunk.

Meg is szoktam ezt a jelenséget, s már szinte természetesnek vettem, hogy õ is ott van, de ügyet sem vetettem reá. Ahol abban az idõben 33 000 mûvészt tartottak számon, nem számított egy különc, amilyen a mûvészek között számtalan akad. Ez a férfi Leo Stein volt. Késõbb bejárt az Academie Delécluse-be, ott rajzolgatott közöttünk. Egy napon, valami sikerültebb stúdiumot készítettem, festett nõi alakot. Megállt hátam mögött, hosszan nézegette, majd német nyelven megszólított, nem volna-e kedvem õt meglátogatni. Szombaton este fogadna. Megköszöntem a meghívást, igenlõ válaszomra átadta névjegyét a címével. Nem sokat néztem ki emberembõl, hozzám hasonló szegény ördögnek véltem, de milyen az éhes ember. Gondoltam, ha meghív, talán ad egy meleg teát, az is jó lesz!

Szombat este kilenc óra felé bekopogtattam földszinti lakásába. Õ nyitott ajtót. A kölcsönös üdvözlés után óriási teremben találtam magam, a falak mentén a mennyezetig könyvek. A könyvtárterem egyedüli bútorzata egy kaszárnyai vaságy volt. A meglepetéstõl alig bírtam hangot adni, és még inkább egy másik, hosszúkás, felsõ világítású teremben, melynek falain azok a képek függtek, amelyek engem is mágnesként vonzottak: Renoir, Cézanne, Picasso, Matisse, Bonnard, Degas stb... A falak mentén faragott, antik reneszánszládákban selyemre festett kínai, japán képek, fametszetek, estampe-ok, rajzok tömege. Picasso ebben az idõben még nem jutott el a kubizmusig, s nekem különösen tetszett egy halvány, kellemes rózsaszínnel és enyhekék tónusokban festett, cirkuszi artistanõt ábrázoló festménye, amint egy gömbön egyensúlyoz. Az elõtérben, háttal, egy férfi artistaóriás állt. A kép ma a moszkvai Puskin Múzeum tulajdona.

Az én nagy mûveltségû és kitûnõ mûvészetismerõ Stein barátomtól igen sokat tanultam. Könyveket kaptam tõle; ma is õrzök vagy tíz darab mûvészeti könyvet, amelyeket õ ajándékozott nekem. Beszélgetéseink során, amelyeket a festõiskolában folytattunk - ahova gyakran bejárt -, sokszor irányította figyelmemet és fordította ítéletemet helyes cél felé. Nem bizonyultam rossz talajnak, nyeltem a tudnivalókat!

A szombat estéknek rendes látogatója lettem, és ott ismerkedtem meg több kiváló mûvész mellett Picassóval és Matisse-szal. Picasso alacsony, köpcös termetû ember volt, sofõrtípus. Ha Nagybányán látnám sportsapkájában, semmiben sem különbözne számtalan embertársától, s nem árulná el külseje, hogy világhírû mûvész. Matisse szemüveges, tanár külsejû ember volt. Negyvenéves koráig az Académie des Beaux Arts-nak volt növendéke, ilyen alapos elõkészület után indult el új utakon. Mûtermét abban az idõben egy hajdani rendház épületében rendezte be, itt tartott fogadónapokat, s láttam munka közben is egy szokatlanul kicsiny méretû palettával kezében, amelyen alig pár szín szerepelt, és szerszámai, ecsetjei inkább egy fogorvos rendszeretetére, pedantériájára vallottak, mint nagy mûvészére.

A Stein családnak még két tagját ismertem meg, Leó nõvérét és bátyját, akik szintén elsõ gyûjtõi voltak Picassó-nak és Matisse-nak. Megtudtam róluk, hogy szüleik Bécsbõl származtak el, Chicagóban húsnagyvágással foglalkoztak, ott milliomosodtak meg. A három Stein gyerek Párizsban élt, az örökségbõl. Abban, hogy mûgyûjtésre adták magukat, azt hiszem, mûvészetszeretetük és hozzáértésük mellett vagyonuk helyes befektetésének és gyümölcsöztetésének szempontja is szerepet játszott. Tény az, hogy különösen az említett két festõ hírnevének a terjesztésében jelentõs részt vállaltak. Vásárlásaikkal e festõket pénzhez juttatták, s ezzel lehetõvé tették számukra a további munkát. (folytatjuk)

Bányavidéki Új Szó