Mikola András: Színek és fények (1.)

Ennek a munkának a megírásához több oldalról történt felszólításra és baráti ösztönzésre kezdtem. Írói pretencióim nincsenek, kizárólag úgy írtam, amint az életem során lezajlott események emlékeimben élnek.

Mikola Adnrás: Nagybánya látképe 1940

Írásomnak azonban célja van: meg akarom mutatni a fiatal nemzedékeknek, mit jelentett a letûnt világban mûvészi pályára lépni, hajlamát követni olyan fiatalembernek, akinek nem állott háta mögött vagyon és összeköttetés. Az én és kartársaim útjának saját nagyszerû lehetõségeikkel való összehasonlításából minden bizonnyal hasznos következtetésekre juthatnak!

Nagybánya, 1959 tavaszán

A szerzõ

KISPELESKE, NAGYPELESKE, ZAJTA - egymáshoz oly közel esnek, hogy ha Nagypeleske végén jót kiáltanak, azt a szomszédos Zajtán is meghallják.

A három falu lakossága háromféle település nyomait õrzi: Kispeleske magyar, Zajta  sváb, Nagypeleske rutén eredetû. Vallásuk is háromféle: reformált, katolikus és görög katolikus. Építkezésük az alföldi falvakra jellemzõ: hosszú, széles utcában jobbról-balról kiszabott keskeny parcellákra építették szegényes házaikat, amelyekben az utcára nézõ, tisztán tartott elsõszoba vendégfogadásra is szolgált. Középütt volt a konyha, többnyire búbos kemencével, utána a hátsó lakószoba. Nincs ezekben a házakban semmi vonzó. A községnek erdeje, folyóvize nincs, egy kis fürdésért a legközelebbi Szamos vagy Túr folyóhoz tizenöt kilométert kell gyalogolni. Ameddig a szem ellát, a határ csupa síkság, melyen búza-, kukorica-, lóhere-, lucernatáblák váltogatják egymást a falvak között kiterjedt legelõkkel, amelyeken a vadász számára nehezen megközelíthetõ túzok madár is tanyáz.

Nagypeleske a szájhagyomány szerint nem jelenlegi helyén, hanem valamivel délebbre feküdt. A tatárjárás idején a falut felégették, lakosait legyilkolták, elhajtották. A temetõ két sarkában bádogra festett arkangyalok zörögtek, egyiken Szent Mihály éppen levágja a sárkány fejét, a másikon pedig harsonázó arkangyal fújja, s hívja a feltámadásra váró lelkeket az Úr ítélõszéke elé. Amikor gyermekkoromban, õsz idején, szekérrel mentünk be Szatmárra, s a temetõ elõtt elhaladtunk a tengelyig érõ sárban, miközben a nehezen húzó lovak párás gõzt izzadtak, mindig elfogott a félelem e képek láttán, szorosabban húzódtam édesanyám oldalához, s mélyebbre furakodtam az ülésbe. Nyáron elbarkácsoltunk játszópajtásaimmal a temetõben, s elbámultuk a két hatalmas síremléket, amelyek a bejárat mellett álltak hatalmas, gúlára rakott, összerepedezett, mohával benõtt kõkockákon, s amelyeken alig kibetûzhetõen a következõ felirat állott: „Tektes, nemzetes Becsky - satöbbi - Szatmár vm. táblabírája”. Még a temetõ kapuját is e vidék urainak emléke õrizte.

S a nyári verõfényben elnézegettük a repedések szélén zöld színbe játszó gyíkok leskelõdését áldozataikra. Nagy legyek döngtek a pókok hálójában, s ha közelebb léptünk, a gyíkok villámgyorsan tûntek el a repedésekben.

De télen is foglalkoztatta képzeletünket a temetõ, mert a fonóban akadtak nagy fantáziájú mesemondók, akik rémmeséket regéltek a temetõrõl, s hazamenõben borzongtunk a félelemtõl.

Ilyen falu ezrével van. Nagypeleske mégsem maradt az ismeretlenség homályában. Ki tudná megmondani, mi ragadta meg Gvadányi József képzeletét, amikor Egy falusi nótáriusnak budai utazása hõseit e faluból példázta?

Hát innen származom, a peleskei nótárius hazájából, itt láttam meg elõször a napvilágot, 1884. március hó 17-én...

- folytatjuk -

Bányavidéki Új Szó