Kövér László: Meg kell állítani a lopakodó „brüsszelizációt”

Az unió gazdasági, katonai, politikai értelemben nem volt soha olyan gyenge, mint most.

Nincsenek közös értékek, nincs önálló akarat és problémamegoldó képesség. A visegrádi négyek együttműködése és a britek uniós útkeresése mutatja, hogy a problémákat észszerűen meg lehet vitatni, és megoldást is lehet rájuk találni – mondta a lapunknak adott interjúban Kövér László, az Országgyűlés elnöke. 

Az unió válsága kapcsán úgy fogalmazott, mindenekelőtt meg kell állítani a lopakodó „brüsszelizációt”, amely lépésről lépésre veszi el a döntési kompetenciát a tagállamoktól. Meggyőződésem – hangsúlyozta –, hogy Közép-Európának hivatása van az egységes Európában, de ezt csak akkor képes betölteni, ha a térség népei képesek az őszinte és kölcsönös kiengesztelődésre. 

– Tavaly ősszel úgy tűnt, hogy hullámvölgybe került a Fidesz, visszaesett a támogatottságuk. Ön szerint minek köszönhető, hogy a felmérések szerint ismét kétharmados arányban győznének a választásokon?

– Önmagunkhoz és jó néhány uniós tagországhoz képest is figyelemre méltó teljesítményt nyújtott az ország az elmúlt öt évben. Vessük csak össze Görögország helyzetével, amely 2010-ben szintén a csőd szélén állt, viszont egyáltalán nem lépett előre. A makrogazdasági mutatóink, a jövedelemnövekedés tendenciája, a foglalkoztatottsági, munkanélküliségi adataink javulása azt mutatja, hogy relatív értelemben jól állunk. Azért használom a „relatív” jelzőt, mert ha az életminőség európai átlagát vagy az emberek reális elvárásait vesszük alapul, akkor még hosszú ciklusokon keresztül kell azért kitartóan, az ország szekerét egy irányba húzva dolgoznunk, hogy elérjük a céljainkat. A támogatottságunk pedig annak következménye, hogy az emberek nem a virtuális valóságban élnek, a politikai döntéseikben az befolyásolja őket, amit naponta tapasztalnak, a jelen történéseit pedig össze tudják hasonlítani a korábbi élethelyzetükkel.

– Nem aggódott, amikor tavaly az internetadós tüntetések után elkezdett csökkenni a Fidesz népszerűsége?

– Az ellenzéknek és a mögöttük álló külső erőknek egy nem létező ügyből sikerült hecckampányt felépíteni, és időlegesen negatívan befolyásolni a támogatottságunkat. Nem tekintettem hosszú távon fenntarthatónak az akkori pillanatnyi helyzetet, az egy speciális lélektani szituáció volt, aminek el kellett múlnia. 

– De az év elején két időközi választást is elveszített a Fidesz. Történelmietlen a kérdés, de akkor is vissza tudták volna szerezni a támogatóikat, ha nem tör ki a migránsválság? 

– Ezek az időközi eredmények komoly figyelmeztetések voltak ugyan, de nem az volt az érzésem, hogy a saját sorsunk kicsúszott volna a kezünkből. Ellenkezőleg: a népszerűségvesztés – a választások után megfigyelhető politikai apályon túl – éppen saját szerencsétlenkedé­seink­nek volt a következménye, amelyek ugyanakkor önmagukban nem érintették az emberek lényegbevágó érdekeit. Azt gondolom, hogy a bevándorlási válság nélkül is visszaszereztük volna a támogatóinkat, de nem olyan gyors ütemben, mint ahogy az bekövetkezett. Igazi vészhelyzetbe került az ország, ez a válság súlyosabb és messzebbre ható problémát teremtett, mint az ötlet szintjén sem létező internetadó. Egy ilyen helyzetben lehetett volna hibázni is. A határozott, kemény fellépés viszont azt eredményezte, hogy az emberek azt tapasztalták, a kormányra a legkiélezettebb helyzetekben is lehet számítani, a kabinet biztonságot nyújtott számukra. 

– A Fidesznél maradva, a párt jövőjével kapcsolatban fogalmazta meg a kongresszusukon, hogy be kell vonni a fiatalokat a párt életébe. Hogy kell elképzelni a fiatalítási folyamatot?

– A generációváltás – a biológia törvényszerűségeinek következményeként – elkerülhetetlen minden szervezet életében. Nem mindegy azonban, hogy egy párt képes ezt tudatosan és fokozatosan végrehajtani, vagy pedig puszta elszenvedője annak – mondjuk egy választási kudarc járulékos következményeként. Az MSZP e tekintetben is egyfajta állatorvosi lóként áll előttünk: a választók fiatalabb generációival már régóta kapcsolatát vesztett késő kádárista pártelit pánikrohamában a nyakába vette Gyurcsányt, aki – a maga zavaros személyiségével – tönkrezúzta a párt amúgy is omladozó önazonosságát. A katasztrofális bukásból pedig olyan fiatalembereknek kellene kiemelni az MSZP-t, akik a régi gárdához képest nem tekinthetők minőségi cserének. Elkerülendő ezt a helyzetet, a Fidesznek tudatosan és a helyi szervezetek szintjén is, folyamatosan törekednie kell a fiatalok bevonására, a tudás átadásra és a felelősség megosztására. Már magát a „fiatalítást” is csak a fiatalokkal lehet véghezvinni. Ez a kormány tette eddig a legtöbbet a fiatalokért – a piacképes tudás megszerzésének elősegítésétől a foglalkoztatási támogatásokon át a gyermeknevelés terheinek enyhítéséig –, de ezt hitelesen csak a fiatal politikusok képesek saját korosztályos társaik felé közvetíteni, s rávenni őket, hogy saját jövőjük érdekében vállaljanak közéleti szerepet. Persze az sem árt, ha az idősebbek közül is „mindenki hoz magával – legalább – még egy embert”, a gyermekét vagy az unokáját. 

– Miért tartotta szükségesnek, hogy egy cseh lapnak nyilatkozzon arról, se Szlovákiát, se Csehországot nem kellett volna felvenni az Euró­pai Unióba, mivel még mindig a jogrendjük részét képezik a Benes-dekrétumok, azaz a kollektív bűnösség elvének alkalmazása.

– Se fontosnak, se szükségesnek nem tartottam, hogy nyilatkozzam erről, csak válaszoltam egy szlovák – egyébként magyarul kitűnően beszélő – újságíró azon kérdésére, hogy Magyarország követeli-e a Benes-dekrétumok eltörlését. Azután kérdezte ezt – tulajdonképpen logikailag oda nem tartozóan –, hogy üdvözöltem a visegrádi országok együttműködését a déli határszakaszunk megvédésében. Kifejtettem, ez precedens lehet arra, hogy a történelmi tanulságokat levonva, a közös érdekeket felismerve képesek vagyunk közösen cselekedni. Reményemet fejeztem ki, hogy egyszer majd az ilyen pragmatikus érdekfelismerésből fakadó közös cselekvés reflexszé válik, és elvezethet a közép-európai államok megbékéléshez. Ennek előfeltétele, hogy a történelemben egymásnak okozott nemzeti sérelmeket higgadtan meg tudjuk beszélni, és meg tudjunk egymásnak bocsátani. Üdvözöltem az előző cseh kormány alatt a kényszerkitelepítéssel sújtott németek felé tett gesztusokat, s a magunk vonatkozásában pozitív példaként említettem a vajdasági magyarok kollektív bűnösségét kimondó jogszabályok eltörlését a szerb kormány részéről. Európa sajnos magába fogadta a kollektív bűnösség elvét Csehország és Szlovákia uniós csatlakozásával, ezzel semmibe vette a saját maga által hangoztatott értékeket is. A 2004-es cseh és szlovák belépéskor az volt az unió stratégiai érdeke, hogy ne foglalkozzon a Benes-dekrétumokkal. A szudétanémetek sorsán keresztül leginkább érintett Németország szemet hunyt, a többi tagország pedig nem érezte úgy, hogy ágálniuk kellene ellene. A nyilatkozatomban nem mondtam, hogy követeljük a dekrétumok eltörlését, de újra elutasítottam a kollektív bűnösség elvét, amit korábban már számtalanszor megfogalmaztunk. Egy magyar politikus a jövőben sem mondhat mást erről. Meggyőződésem, hogy Közép-Európának hivatása van az egységes Euró­pában, de ezt csak akkor képes betölteni, ha a térség népei képesek az őszinte és kölcsönös kiengesztelődésre, ha belátják, hogy nemzeti önazonosságukat nem a velük együtt élő más népek önazonosság-védő törekvései fenyegetik. A valódi megbékélés felé pedig az első lépés annak belátása, hogy a világháborúban a győztesek oldalán is követtek el bűnöket, s a vesztesek is szenvedhettek el méltánytalanságokat, sőt lehettek áldozatok is. Jogi értelemben nem lehetnek „bűnös népek”, erkölcsi értelemben pedig – Radnótival szólva – mind azok vagyunk, s tudnunk kell, „miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép”.

– Ha már érintette az Európai Uniót, ön szerint mi lesz a közösség sorsa?

– Első kormányzásunkkor, az évezredfordulón az unió még közel állt ahhoz, hogy önálló, erős közösség legyen belőle. Akkoriban indult útjára az euró, amellyel az volt a cél, hogy a dollárhoz hasonlóan világpénz legyen. Hosszas viták zajlottak a közös védelmi és biztonságpolitikáról, a NATO és egy felállítandó önálló európai uniós haderő kompatibilissá tételéről is. Egy idő után viszont megszűnt ez a diskurzus. Az euróövezet megrogyott, és ha Görögország továbbra is tagja marad, nem állíthatjuk, hogy túl lenne a válságon. Az ukrán válságot teljesen értelmetlen módon, mint egy kétajtós szekrényt rántotta magára az unió. A krízis első pillanatában látszódott, hogy ezzel sokkal nagyobb baj kerekedik a dologból annál, mint amit el akartunk kerülni. Aztán jött a tömeges bevándorlás, amely betetőzte az uniós krízist. Európa kudarcot vallott. Az euró nem lett világpénz, a közös védelmi politika helyett az Egyesült Államok haderő-telepítése van napirenden az unió egyes országaiban. A közösség gazdaságilag nem lett szuverén, és nem alakított ki gyümölcsöző gazdasági kapcsolatot Oroszországgal. Épp az ellenkezője történt, az unió belebonyolódott a kilátástalan szankciópolitikába, s miközben minden az amerikai érdekeknek megfelelően alakul, a konfliktus minden gazdasági és politikai terhét az unió szenvedi el. Washingtonból az európai bevándorlási áradatot is fülig érő szájjal figyelik. A kontinensnyi országban most arról folyik a vita, hogy fogadjanak-e be évi egy-két ezer főt, vagy inkább ne engedjenek be senkit. Az unió gazdasági, katonai, politikai értelemben nem volt soha olyan gyenge, mint most. Nincsenek közös értékek, nincs önálló akarat és problémamegoldó képesség.

– De akkor mit csinál, kit képvisel Brüsszelben a bizottság, az uniós bürokrácia?

– A nemzetállamokra próbál európainak láttatott, valójában külső érdekeket rákényszeríteni.

– Akkor mi értelme van az Európai Uniónak?

– Így önmagában semmi értelme nincs. De arra a logikus kérdésre, hogy egy esetleges felbomlás után mi következhet be, az az egyetlen válasz, hogy az uniónak nincs alternatívája. Ha megszűnne a közösség, csak rosszabb helyzet alakulna ki a mostaninál. A visegrádi négyek együttműködése és a britek uniós útkeresése mutatja, hogy a problémákat észszerűen meg lehet vitatni, és megoldást is lehet rájuk találni. Ezek olyan jelek, amelyek azt mutatják, hogy lehetséges egy másik, életképes Európai Unió is. Viszont a mostani közösség átszervezéséhez legalább akkora bátorság kellene, mint egykor a közösség megalapításához vagy az új tagállamok sorozatos felvételéhez kellett. Európa azóta van identitászavarban, amióta elfeledkezett arról, hogy nemzetállamok elsősorban gazdasági, majd erre épülő politikai együttműködéséből született. Az Európai Unió akkor került válságba, amikor az önmaga által létrehozott bürokrácia egyfajta gólemként önálló életre kelt, önálló akaratképző erő lett belőle, és a nemzetállamok feje fölé nőtt, fokozatosan háttérbe szorítva az együttműködés meghatározó alapelvét, a szubszidiaritást.

– És ki áll a gólem mögött?

– Ez az, amit nem tudhatunk. Csak találgatunk, hogy amikor Jean-Claude Juncker bizottsági elnök – akinek a karaktere engem egyébként a szovjetek által 1947-ben Nagy Ferenc miniszterelnök helyébe ültetett Dinnyés Lajoséra emlékeztet –, vagy valamelyik uniós biztos megszólal, akkor valójában Angela Merkel, az Egyesült Államok gazdasági-politikai érdekcsoportjai, transznacionális, transzatlanti arctalan lobbicsoportok, vagy épp a Bilderberg-csoport hangját halljuk-e. De lehet, hogy valami más vezeti őket. Az biztos azonban, hogy velük szemben van alapja az emberek bizalmatlanságának, tehát nagy a baj. Bizalom nélkül ugyanis semmilyen hosszú távú együttműködés nem képzelhető el. Úgy látom, hogy ezt a bizalmatlanságot viszont Európa jelenlegi politikai vezetői nem veszik észre, vagy nem veszik komolyan.

– Ön tehát megtartaná a gazdasági és vámuniót, viszont a közös politikai vezetést, a bürokrácia szintjét visszanyesné?

– Mindenekelőtt meg kell állítani a lopakodó „brüsszelizációt”, amely lépésről lépésre veszi el a döntési kompetenciát a tagállamoktól. Az Európai Parlament létrehozása például a legzseniálisabb demokráciaellenes lépése volt a demokrácia zászlaját lobogtató föderalistáknak. Az Európai Parlament tevékenysége ugyanis nem a bizottság ellenőrzésére, hanem a valódi népképviseleten és a közvetlen ellenőrzésen alapuló nemzeti parlamentek által megvalósított valódi demokrácia korlátozására irányul. Jellemző, hogy időről időre felmerül egy olyan elképzelés, mely szerint az uniós választásokon már ne is legyenek nemzeti listák, csak európaiak. Ez azt jelentené, hogy a nemzeti érdekképviselet a mai minimális szintjéről a nullára csökkenne a brüsszel-strasbourgi pszeudoparlamentben. Csakhogy mi, európaiak – képletesen szólva – vagy flamandok vagyunk vagy vallonok, és semmi kedvünk ahhoz, hogy „belgát” csináljanak belőlünk.

– Már korábban is mondta azt, hogy az európai kormányzó elitek nagy bajba kerülhetnek, ha nem változtatnak politikájukon. Mi várhat az európai jobbközépre? 

– Ugyanúgy, ahogy Németországban, Ausztriában vagy másutt, az unióban egyfajta nagykoalíció kormányoz, alig-alig különböznek egymástól a magukat még kereszténydemokratáknak és szociáldemokratáknak mondó politikai elitek. Ez az inproduktív érdekházasság határozza meg az európai politikát. Az Európai Parlamentben is ez történik, a két oldal leosztotta egymás között a posztokat. Hogy ez hová is vezet, jól mutatja a minapi spanyol, a korábbi görög választás, de ennek jelei már Németországban és Franciaországban is megfigyelhetők. Ha az európai jobbközép politika nem tud visszatérni a konzervatív gyökereihez, és a néhai francia külügyminiszter, Robert Schuman hitvallását – miszerint Európa keresztény lesz, vagy nem lesz – nem tudja újra magáévá tenni, ha nem tud kibújni a korrupt baloldal öleléséből, akkor a rendszeren kívüli bal- és jobboldali pártok törnek majd előre a választásokon.

– Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon kormányzása után, 2010-ben még az ötvenedikek voltunk a korrupciós világranglistán, de az akkori amerikai nagykövet nem emelte fel a szavát a jelenség ellen. Minek tulajdonítja, hogy öt évvel később, noha hét helyet javítottunk ezen a besoroláson, az új nagykövet kikelt a magyarországi korrupció mértéke ellen?

– Csak nálunk számít újdonságnak a külföldről érkező kritika elutasítása. Csehországban például ilyen esetben már a kilencvenes évek elejétől minden külföldit udvariasan hazaterelnek, hogy foglalkozzanak csak a saját országuk ügyeivel, ahhoz értsenek annyira, ne a csehekéhez. Ettől még az ottani belpolitikába való beavatkozás intenzitása nem lett kisebb, mint nálunk, csak kevésbé hangos, és nem nagyköveti nyilatkozatokban ölt testet. Szerintem nálunk is a cseh példa a követendő. Világossá kell tennünk, ha komolyan vesszük a demokrá­ciát, nem az Egyesült Államok nagyköve­tének kell megmondania, hogy mi a helyes irány nálunk, hanem a magyaroknak, négyévente a választásokon. Az amerikai nagykövetet pedig emlékeztethetnénk: ha a második világháború után Washington nem dobta volna oda Magyarországot büntetésképpen, Lengyelországot és Csehszlovákiát pedig „jutalomból” Sztálin karmai közé, akkor a közép-európai népek ezt a jogukat már 1945 óta egyfolytában gyakorolhatták volna. Biztos lehet abban is, hogy nem ott tartanánk, ahol most. 

magyarhirlap.hu