Fények és árnyak a Nagykákáson

A felsõbányai Nagykákáson körülbelül tíz éve Kremmer József, valamint Kremmer Antal kertjében több évszázados szelídgesztenyfa alatt gyönyörködtem az õsz tarka ruhájába öltözött tájban.

Az alkonyat tûzpiros fényében fürdõ táj felidézte a középkort, amelyben a gesztenyefáktól nem messze a máglya mohó lángjai takarták el a napfényt. Kákásnak nevezték el akkoriban városunknak azt a részét, ahol boszorkányokat égettek. Gyakran elegendõ volt egy névtelen feljelentés, hogy egy ártatlan embert tûzhalálra ítéljenek. Korabeli feljegyzések szerint egy gyógynövényt szedõ asszony azért került lángsírba, mert a füveivel és a szemével megrontotta szomszédja gyermekét. Néhány kákási még a múlt században is hitt a boszorkányokban és az ördögökben. Miután a templomban lucaszéket állított fel, egy nagykákási így kiáltott fel: Elõttem ugrál az ördög!

Miközben néztem a füvet, amely hajdanában az utolsó boszorkány hamvaiból hajtott ki, azon gondolkoztam, hogy mi maradt meg, és mi változott meg a Nagykákáson.

Eltûntek az egészségtelen, zsindelyes, apró ablakú házikók, fû nõtte be a verkes bányászok tekepályáját, és már nem tömik ki a Bányahegy mögött szedett lágyfûvel a párnákat.

A múlt század második felében kockakövezték városunknak ezt a részét. Már nincs szükség békanyálas kutakra, mert vízellátást biztosító csõhálózatot fektettek le. A rakoncátlan patakot csatornázással megszelídítették.

Ezek a megvalósítások az ott lakók gyümölcsözõ együttmûködését tanúsítják. Az út építéséhez és más közérdekû munkálatokhoz nagy mértékben járultak hozzá a kákásiak.

Az állat- és növényvilágot sem kerülték el a változások. A kertekben, a házak körül még élnek verebek, cinkék, rigók, mátyásmadrak, mókusok, de egyes madárfélék kivesztek vagy más helyre költöztek.

A kertekben több szilvafa kiszáradt, kevesebb a vilmoskörte, de még sok fán mosolyog a jonatán-alma.

Tíz éve a Kremmer-család kertjében még megcsodálhattam egy 300 éves szelídgesztenyefát, amely szívósan küzdött a kéregrákkal. Ez a gyilkos kór a múlt század nyolcvanas éveiben támadta  meg az agg fákat. A Kremmer-család famatuzsálemét sem lehetett meggyógyítani.

Nagykákás lakosainak az összetételérõl kétszer beszélgettem Kremmer Mártonnéval. Az özvegyasszony gyermekkori visszaemlékezései a szatmári püspökség naptárában jelentek meg. Sajnos, eddig még nem találtam meg azt a naptárat.

Az özvegyasszony elmondta nekem, hogy régi magyar családok, például a Szigyártó-, Darnai-, Kandó- és Labina-család több tagja örök álmát alussza azokban a temetõkben, amelyeket derûs napokon jól láthatunk a Kákás-dombról.

Szintén régi bányászcsaládok, a Kremmer- és a Lendeczki-család több utódja hûséges maradt a szülõföldjéhez. Bár több évszázaddal ezelõtt német fejedelemségekbõl jöttek Felsõbányára, önkéntesen beleolvadtak a helyi magyar közösségbe. Leszármazottaik a magyar nyelvet anyanyelvüknek tekintik, és utódaik magyar iskolákba, egyetemekre jártak és járnak.

Amikor a csendes, bírsalma illatú alkonyatban visszapillantottam gyermekkori játékaim dombjára, azon töprengtem, hogy vajon 200 év múlva egy riporter beszélgethet magyarokkal a Nagykákáson. Erre a kérdésre eddig még nem találtam teljesen megnyugtató választ. (Boczor József)

Bányavidéki Új Szó