Bónis János ukrajnai hadifogsága

A kissé görnyedt, de fürgén járkáló, 82 éves Bónis Jánossal gyakran találkozom felsõbányai utcákon. Legutóbbi találkozásunkkor arra kértem õt, hogy idézze fel nekem egy ukrajnai fogolytáborhoz fûzõdõ emlékeit.

Német és magyar hadifoglyok menetelése. (Leonyidov felvétele. Budapest környékén, 1944.) (forrás: mult-kor.hu)

Amint a hadifogság megdöbbentõ tényeit sorolta, lelki szemeivel ismét látta a távoli Donyeck-medencét.

1945 tavaszán München mellett  esett szovjet fogságba. Bécsig gyalog  vonszolták magukat, majd egy vonat délnyugat fele, a Duna-deltában fekvõ Sfântul Gheorgheba szállította õket. A szerelvény mindegyik marhavagonjába körülbelül 80 foglyot préseltek be. Az illemhely a vagon aljába fúrt  kis lyuk volt.

Egy Donyeck-medencei fogolytáborba legyengülten, éhesen, szomjasan érkeztek. Rövid pihenés után vasárnap kivételével látástól vakulásig dolgoztak. Ha nem teljesítették a normát, csökkentették az élelmiszeradagot.

Gyomruk gyakran korgott. A savanyú káposzta, a néhány kanálnyi csalán-, borsó- és krumplileves alig csillapította az éhséget.

- Csupán a darabocska zabkenyér ízlett nekem, amelyet én mindig meg is csókoltam - magyarázta János bácsi.

Bizonyos idõ múlva erdei munkára vitték. Farkasordító hidegben és életlen fûrésszel vágta a fát. A kényszertábor õrei többször megengedték nekik, hogy makkal táplálkozzanak.

Miután viszonylag hamar elsajátította az orosz nyelvet, élete elviselhetõbbé vált, mert tolmácsként idõnként több ennivalót kapott.

A táborban orvosi rendelõ nem volt, egy orvos csak nagyon ritkán, felületesen vizsgálta meg õket.

A rongyos, vékony ruhában és átázott lábbeliben járó, alultáplált, XX. századi rabszolgákat fertõzõ betegségek tizedelték meg. A halottakat jeltelen sírokba hantolták el.

Éjszaka gyakran felriadtak, mert Sztálin „poloska-, tetû- és bolhahadserege” kínozta õket, tavasszal, nyáron és õsszel pedig „pici drakulák”, a szúnyogok szívták a vérüket.

Egyesek életunttá váltak, fásultságba merültek, mások csodát várva imádkoztak. Bónis János akaraterejét nem törték meg a testi-lelki szenvedések. Sziklaszilárdan hitte, hogy elõbb vagy utóbb szülõföldjén boldogan öleli át hozzátartozóit.

Pokoljárása 1948. május 18-án ért véget. Õt és kevés túlélõ társát egy vonat vitte a szívéhez nõtt szülõföldje felé.

- Ma már csak én és a súlyosan beteg Bölényi Mihály vagyunk az embert próbáló idõk felsõbányai tanúi. Nappal is gyakran felvillan lelki szemeink elõtt pokoli szenvedéseink, megaláztatásunk színhelye, éjszaka pedig idõnként lidércnyomásos álmainkban térünk vissza a Donyeck-medencébe, amelyet most polgárháború fenyeget - vallotta be nekem a 82 éves felsõbányai nyugdíjas búcsúzásunkkor.

Boczor József

(Bányavidéki Új Szó)