Az utolsó felsőbányai patkoló kovács

Amikor több mint ötven éve, főként õsszel a Gutinului utcai öreg házunk udvarán álltam, a keleti szél üllő csengését, perzselt pata szagát sodorta felém a közeli kovácsműhelyből. Ezt a műhelyt Máriás Mihály építette több mint száz évvel ezelőtt. Halála után Máriás György, a fia folytatta az ősi mesterséget.

Vulcanus kovácsműhelye, Diego Velázquez festménye

A múlt század közepéig a lópatkolás jól jövedelmező mesterség volt. Erre utal egy magyar közmondás is: Szurtos kovács, fényes garas (régi fémpénz), azaz sok piszokkal jár ez a mesterség, de a kovácsnak és családjának  van mit aprítani a tejbe.
Máriás György jövedelmét kerék- és szekérgyártással, illetve azok javításával is gyarapította.
Gyuri bácsi gyógyította, ápolta a lovakat. Kitakarította a szájukat, kihúzta beteg fogukat, vért eresztett belőlük, hogy csökkentse vérnyomásukat. A fogorvosoktól nem csábította el pácienseiket, mert fogóival soha nem húzta ki emberek fogait. Ha valaki arra kérte őt, hogy szabadítsa meg a fájós fogától, a következő közmondást idézte neki: A suszter maradjon  a kaptafájánál.
A múlt század ötvenes éveinek közepétől egyre ritkábban táncoltak a szikrák a kovácsműhely tűzhelyén, mert a mezőgazdaság, a közlekedés gépesítése miatt csökkent az igásállatként használt lovak száma. Gyuri bácsi jövedelme is megcsappant, ezért a hatvanas évek elejétől, a Józsa Béla Bányaüzemben kovácsként dolgozott, hogy népes családjának tisztes megélhetést biztosíthasson. Miután hazajött a munkából, rövid pihenés után a műhelyébe sietett.
Kevés szabad idejében egyetlen felsőbányai labdarúgó mérkőzést sem mulasztott el.
- Amikor 1954-ben Gyuri, az egyetlen fiúgyermekünk megszületett, Pap Traian, a szülészet orvosa a labdarúgópálya lelátójára küldött valakit, mert tudta, hogy a férjem ott szívvel-lélekkel bíztatja csapatát - emlékezik vissza  mosolyogva mankóval járó 89 éves özvegye.
Gyakran mondogatta Máriás György, hogy egy kovács nem kovács, hiszen a kovácsműhelyben legalább két ember szükséges a jó munkához. Hálát adott Istennek, amikor fia arra kérte, hogy avassa be mestersége titkaiba őt.
Leszerelése után a fiatal Gyuri nemcsak lakatosként kereste a kenyerét, hanem édesapja jobbkeze is volt.
- Ezt a testi erőt, kézügyességet, figyelmet, türelmet igénylő mesterséget azért is választottam, mert szeretem az okos, hűséges lovakat. Bár édesapámat és engem néha megrúgdostak, a sérülések nem hagytak maradandó nyomokat a lábunkon. Szikrák gyakran pattantak a szemünkbe, de ezt egy kis kenőccsel magunk gyógyítottuk - magyarázza Máriás György.
Amikor kinyitja a műhely több mint százéves nyikorgó ajtaját, füstszag csapja meg az orromat. Bár Gyuri négy éve patkolt utoljára lovat, a falakba és a gerendás mennyezetbe beivódott füst még nem tűnt el.
A kovácsmester büszkén mutatja nekem a tölgyfatörzsből készült henger alakú 100 éves tőkét, amelyen az űllőt rögzítették, az 1907-bõl származó fújtatót, a szintén nagyon régi fúrókat, reszelőket, kalapácsokat és fogókat.
- Ezt a műhelyt soha nem bontom le. Ha ezt megtenném, édesapám megfordulna a sírjában - jegyezte meg az utolsó felsőbányai patkoló kovács.
Amikor elbúcsúztam tőle, arra gondoltam, hogy ezt a műhelyt a városi tanács támogatásával egy ősi mesterség múzeumává alakíthatnák át. 
Boczor József