Az öt legnagyobb tévedés, ami lángba borította a Közel-Keletet

Minden az amerikaiak hibája? Megbuktatni kellett volna Aszadot vagy éppen támogatni? Kadhafi visszainteget a sírból? Ez az öt nagy tévedés vezetett a migrációs krízishez.

Utólag mindig könnyű bölcsnek lenni, úgyhogy most élünk a lehetőséggel, és megmondjuk, ki és mit rontott el annyira a Közel-Keleten, hogy a magyar rendőrségnek kell a röszkei kukoricásban szíreket üldöznie, és Európának szembe kell néznie a második világháború óta eltelt hét évtized legnagyobb menekülthullámával.

Minden ilyen lista óhatatlanul durva leegyszerűsítés. A nagy történelmi események okai sokfélék és nagyon összetettek. A Közel-Kelet esetében is lehetne beszélni rengeteg tényezőről az iszlám civilizációs válságától az első világháború utáni békekötéseken át az arab nacionalizmusok kudarcáig, a vahhabizmusig és a globális éghajlatváltozásig. Volt azonban öt olyan konkrét, súlyos balfogás, ami nélkül nem történt volna ekkora katasztrófa, és amelyeknek megvannak a maguk tanulságai és felelősei.

Itthon különösen jobboldali körökben általánosan elfogadott tézis, hogy mindenről az arab diktátorokat megbuktató/demokráciát exportáló/olajra szomjazó Amerika tehet. (Másfajta elméletek az oroszokat vagy Izraelt teszik meg fő bűnösnek, de ezek marginálisak.) A valósághoz ennek van némi köze, de a helyzet azért bonyolultabb.

1. Iraki háború

Szaddám Huszein szobrának ledöntése 2003-ban Bagdadban. Fotó: AFP/Europress/Karim Szahib

Felelősök: George W Bush, Tony Blair, az amerikai republikánusok

Időpontja: 2003

Nem minden nyugati beavatkozás vezetett katasztrófához a Közel-Keleten, és nem mindegyiket lehetett volna elkerülni. Az első öbölháború 1990-91-ben például szükséges és sikeres volt, az afganisztáni beavatkozás 2001-ben végső soron nem volt sikeres, de a szeptember 11-i merénylet után kellett valamilyen válaszlépés.

A 2003-as iraki háború viszont fölösleges és katasztrofális volt egyszerre. Ha egyetlen okot kellene kiemelni, amely a Közel-Keletet végleg destabilizálta, az Bush és Blair iraki kalandja. Már annak idején is elég sokan kritizálták az Irak elleni támadást, de főként erkölcsi és jogi alapon, mivel a beavatkozást pártolók érvrendszere fabrikált bizonyítékokra épült, és a háború fölöslegesen követelte több ezer nyugati és több tízezer iraki katona életét.

Az európai fővárosokban bő tíz éve utcára vonuló háborúellenes tüntetők sem gondolhatták azonban, hogy a beavatkozás olyan katasztrófát okoz, amelynek hullámai végül Európát is elérik. Az iraki háborúra tökéletesen ráillik a mondás: több mint bűn, hiba volt.

Irak megszállása eltávolította Szaddám Husszeint, az arab világ egyik legerősebb kezű, szekuláris diktátorát, és ezzel megnyitotta az utat mindenfajta szélsőséges vallási fundamentális mozgalom előtt. A háború szétverte az első világháború után mesterségesen összerakott országot, amelyből 80 éve próbáltak a vezetői nemzetet faragni. Az űrt versengő vallási-törzsi-etnikai identitások töltötték ki, és nemsokára megkezdődött a máig tartó polgárháború, amely a közvetlen háborúnál sokkal több, sok százezer emberéletet követelt. Irakban azóta egy percre sem lett többé igazi béke.

Az iraki háború felborította a kényes arab-perzsa, szunnita-síita erőegyensúlyt a térségben. Irán az iraki síitákra támaszkodva vazallusává tette az új Irakot, amitől a szunnita Szaúd-Arábia megrémült, és elkezdte pénzzel tömni a radikális, szunnita arab mozgalmakat. A törököket az autonóm Kurdisztán születése töltötte el hasonló rémülettel.

Az Irakot alapítása óta irányító szunnita arab kisebbség hirtelen elnyomott, mellőzött helyzetbe került, mivel az amerikai megszállók nem értették az ország bonyolult belső viszonyait, és gyakorlatilag ész nélkül szélnek eresztették az egész hadsereget és a közigazgatást. A sértett szunniták és a bukott rendszer katonai-titkosszolgálati elitje megszervezték az Iraki al-Kaida nevű terrorszervezetet, az Iszlám Állam közvetlen elődjét. A háborút követő években menekültek milliói zúdultak rá az addig békés és stabil Szíriára, ami jelentősen hozzájárult annak későbbi összeomlásához.

A baklövések sorozatát végül az amerikai hadsereg kivonulása tetőzte be 2011-ben. Addigra a közvélemény belefáradt az egyértelmű kudarcként megélt iraki kalandba, és a csapatok hazahívását követelte. Jobb híján az amerikaiak csak egy diktatorikus hajlamú, Irán-barát síita vezetőnek, Núri al-Malikinek tudták átadni a hatalmat. Három évvel később az Iszlám Állam szinte egyik napról a másikra el tudta foglalni az ország északi harmadát, ahol a szunniták felszabadítóként üdvözölték a bevonuló barbárokat. Azóta Irak maradékát iráni és amerikai segítséggel tartják lélegeztetőgépen.

2. Líbiai intervenció

Kadhafi a meggyilkolása előtti pillanatokban. Forrás: YouTube

Felelősök: Nicolas Sarkozy, David Cameron

Időpontja: 2011

Líbiáról elsősorban nem az amerikaiak tehetnek, hanem a franciák és az angolok, akik az arab tavasztól megmámorosodva azt hitték, eljött az ideje, hogy rendezzék a régi számlákat Moammer Kadhafi líbiai diktátorral, amiért az 1980-as években terrorakciókat támogatott Európában, és azt hitték, demokratikus, nyugatbarát államot varázsolhatnak az észak-afrikai olajországból. Az amerikaiak Obama elnök vonakodása miatt inkább csak kényszerűségből csatlakoztak, mikor kiderült, hogy a kardcsörtető európai nagyhatalmaknak nincs elég erejük a konfliktus gyors lezárásához.

A líbiai beavatkozás tisztább szándékokkal indult, mint az iraki. Kadhafi hadserege éppen egy milliós nagyváros, Bengázi felé masírozott, hogy tömegmészárlást csináljon, amikor megállították. A nyugatiak nem küldtek szárazföldi erőket, hagyták a helyieket, hogy elrendezzék a dolgaikat, nem volt megszállás. Ezzel együtt Líbia ugyanolyan katasztrófa lett, mint Irak.

Némi demokratikus útkeresés és téblábolás után Líbia darabokra szakadt, és 2014-ben polgárháborúzni kezdett. Azóta versengő milíciák, felkelő csapatok, illegitim kormányok hadseregei ölik egymást, és már 200 km partvidéket birtokol az Iszlám Állam. Líbiában végső soron ugyanaz történt, mint Irakban: a szekuláris diktatúra megbuktatása megtörte egy mesterségesen összerakott ország nemzetépítési folyamatát, amit káosz és a lokális identitások felerősödése követett.

A líbiai intervenció azonban nemcsak Észak-Afrika legfejlettebb országát tette tönkre, hanem az utat is megnyitotta Fekete-Afrika belsejéből Európa felé a jobb életre vágyó migránsok számára. Azóta árad a Földközi-tengeren át az új népvándorlás tucatnyi összedőlt nyugat- és közép-afrikai országból, pont úgy, ahogy Kadhafi elnök az élete vége felé megjósolta.

"Ha egy stabil kormányzat helyett, amely garantálni tudja a biztonságot, Bin Laden milíciái veszik át a hatalmat, az afrikaiak tömegesen fognak megindulni Európa felé. A Földközi-tenger akkor a káosz tengerévé válik", mondta a nyugati politikusok által lenézett, bolondnak tartott és megvetett líbiai diktátor. Akinek jóslata szóról szóra teljesült.

3. A szír polgárháború kezelése

Felkelő tüzel Aleppóban 2012-ben

Fotó: AFP/Europress/Zac Baillie

Felelősök: szaúdi királyi ház, Erdogan török elnök, a teljes  nyugati sajtó és döntéshozó elit

Időpontja: 2011-től

Irak és Líbia után a nyugatiak úgy döntöttek, többé nem avatkoznak be fegyverrel a közel-keleti országok belviszályaiba, mert az eddigi akciók semmi jóra nem vezettek. Szíriában kiderült, hogy a be nem avatkozásból is lehet ugyanakkora baj, mint az intervencióból.

Amikor az arab tavasz hullámai elérték Szíriát, a nyugatiak lelkesen támogatni kezdték a magukat demokratikusnak mondó ellenzéki erőket. Aszad elnökre bírálatok össztüze zúdult, lemondásra szólították fel, és amikor elkezdődött a polgárháború, teljesen egyoldalúan minden bűnt a rezsimnek róttak fel, noha a kép kezdettől fogva nem volt fekete-fehér. A valódi demokráciát követelő felkelők mellett nagyon hamar felbukkantak a vallási fanatikusok és a gátlástalan kalandorok is.

Ezen a ponton a szunnita nagyhatalmak, Törökország és Szaúd-Arábia beavatkoztak a konfliktusba, hogy megbuktassák az Irán-barát, síita Aszadot, és elkezdték tömni pénzzel és fegyverrel a szunnita fundamentalistákat. A nyugatiak a Szabad Szír Hadsereget támogatták, de gyakran megesett, hogy a nekik juttatott eszközök ilyen-olyan módon átvándoroltak a fundamentalistákhoz. Irán és a síita, dél-libanoni Hezbollah Aszad oldalán szállt be a küzdelembe.

A Nyugat tehetetlenül nézte, ahogy a konfliktus teljesen elmérgesedik, és darabokra szaggatja a Közel-Kelet korábban legfeljettebb, legbékésebb országát. A Szabad Szír Hadsereg idővel eljelentéktelenedett, marginális helyzetbe szorult, és a konfliktusban nyugati szemmel már csak rossz és még rosszabb erők harcoltak egymással. Megszületett minden idők legborzasztóbb fundamentalista terrorszervezete, az Iszlám Állam, és egy-két év alatt megalapította a kalifátusát Irak és Szíria területén.

A nyugatiak morális okokból és oroszellenességből továbbra sem akartak segíteni az egyre nehezebb helyzetbe kerülő Aszadnak, akinek rendszere lassanként kivérzett. Az Iszlám Államot Obama elnök légi csapásokkal próbálta térdre kényszeríteni, ami teljesen működésképtelen stratégiának bizonyult. Az eredmény: több millió földönfutó, egy újabb bukott ország, menekültáradat Európában, felbecsülhetetlen értékű kulturális örökség elpusztulása, az iszlamista őrület elszabadulása. Hogy Szíriával mi legyen, továbbra sem tudja senki Washingtontól Berlinig.

4. Intervenció Afganisztánban

Afgán mudzsahed harcosok az 1980-as évek elején. Fotó: AFP/Europress

Felelősök: Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár, Ronald Reagan amerikai elnök

Időpontja: 1979-1989

Bizonyos értelemben minden Afganisztánban kezdődött, amikor 1978-ban a szovjetbarát helyi erők forradalmat hajtottak végre a szegény, de addig stabil közép-ázsiai országban, majd hozzáláttak a szocializmus felépítéséhez. Amikor beleütköztek a konzervatív helyi társadalom ellenállásába, segítséget kértek a nagy testvértől, és megkezdődött a Vörös Hadsereg utolsó háborúja, a reménytelen afganisztáni intervenció.

Az afgán háború hozta létre a világ első bukott, működésképtelen országát - Afganisztánban 1978 óta senkinek nem sikerült újra rendet tennie. A szovjetek számára Afganisztán lett a saját Vietnámjuk, de ennél fontosabb, hogy a hidegháborús pszichózisban az amerikaiak számára jó ötletnek tűnt telitömni pénzzel és fegyverrel az iszlamista felkelőket, a mudzsahedeket.

A szovjetek ellen felnevelt sárkány aztán önálló életre kelt. Afganisztánban született meg az iszlamista terror modern változata, itt talált menedékre Bin Laden, innen szerveződött meg a szeptember 11-i merénylet és az al-Kaida. A mudzsahedek még vérszomjasabb utódai, a tálibok pedig 1996 és 2001 között már létrehoztak egy proto-kalifátust, ami semmiben nem különbözött a későbbi Iszlám Államtól. Ezek a távolabbi következmények, de az ország saját jogán is jelentős problémagóc maradt, ahonnan most már tömegesen érkeznek a menedékkérők Európába.

5. Az izraeli-palesztin konfliktus

Gázai életkép a legutóbbi háborúból. Fotó: AFP/Europress/Mahmud Hamsz

Felelősök: minden és mindenki Jasszer Arafattól Ariel Saronig

Időpontja: 1948-tól máig

Részletesebben kár is belemenni, mert olyan nyilvánvaló: a hetven éve megoldatlan izraeli-palesztin konfliktus olyan szerepet játszott a Közel-Kelet modern kori fejlődéstörténetében, mint egy gennyes góc. Lehet vele élni, de lassan mérgezi a szervezetet.

Igazságot tenni ebben a kérdésben egyáltalán nem lehet, hogy ki, mikor és mit rontott el, ki ütött vissza elsőként, ki mondott nemet jó vagy kevésbé jó békeajánlatokra. Mindenesetre a palesztin kérdés tartós rendezetlensége jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az utca embere az arab országokban meggyűlölje az amerikaiakat és a nyugatiakat általában, a háborús képeket, tragédiákat a fanatikusok rendszeresen felhasználják propagandaeszközként a fiatalok radikalizálásához, és az öngyilkos merénylet műfajával is a palesztin intifáda idejében kezdhetett el megismerkedni a világ.

valasz.hu