A bibliafordító - Sylveszter János emlékére

Az egyik vár alatti, kívülrõl sárral tapasztott, ám korában, 1504-ben (1503-ban) elõkelõnek számító kis házikóban felsírt egy gyermek. – Fiú! – kiáltott fel boldogan Ambrus, az apa. – Egészséges, szép fiúgyermek!... Legyen a neve János, mint az apostol. A vajúdásában megkönnyebbült nõ arcán a fájdalom és az öröm könnyei gördültek végig. – De szép gyermek! – nyugtázta elégedetten, mikor a csecsemõt megmutatták neki. A gyermek születésének a híre hamar bejárta a települést. Legalábbis álmomban úgy érzékeltem. Hogy a valóságban miként és milyen hamar szereztek tudomást az emberek az eseményrõl, nem tudom, nem tudhatom. Tény azonban, hogy láttam, ahogy elõbb a szomszédok, rokonok, majd késõbb a település többi lakói is eljöttek megnézni a legifjabb Erdõst. Nagy eseménynek számított ez, hiszen a család, és fõleg Erdõs Ambrus régóta várta, hogy világra jöjjön egy fiúgyermek, aki a család nevét tovább vigye és a gazdaságot átvegye.

Következõ pillanatban már a cseperedõ János állt elõttem, s megtapasztalhattam, hogy már kisgyermekként kitûnt társai közül. Túl a korosztályára jellemzõ kíváncsiságon, õt olyan kérdések is érdekelték, foglalkoztatták, amelyek a többieket nem. Nem elégedett meg azzal, hogy választ kapott kérdéseire, hanem a válaszokat újabb kérdésekkel állította falhoz.

– Miért hívnak minket Erdõsnek? – kérdezte egy adott pillanatban apjától, majd mikor az megpróbált válaszolni, János ezernyi további kérdést zúdított rá.

Szegény ember azt sem tudta, melyikre mit válaszoljon, aztán néhány halvány próbálkozás után úgy döntött, feladja, és inkább valami munka után néz a ház körül, hátha oda nem kíséri el fia kérdéseinek számára kesze-kusza, bábeli zûrzavara. Persze tévedett…

János szüleinek gyakran úgy tûnhetett, hogy a kérdések sora soha nem szûnik meg, már-már a legártatlanabb kérdések kapcsán is kerülgették, odázták amennyire csak tudták a válaszadást, hogy ne zúdítsanak magukra egy valóságos kérdés-lavinát. Amire aztán a szülõk nem tudtak, vagy nem akartak választ adni, annak másutt nézett utána a kis János. Így derítette ki egyebek mellett azt is, hogy családnevüket deákul Sylvester-nek mondják.

Ahogy ott tébláboltam az álom és a valóság mezsgyéjén, azt tapasztaltam, hogy egy idõ után Erdõsék belátták: a kis János biza menthetetlen, csakis tanulva viheti valamire az életben, hiszen szûnni nem akaró tudásszomjával nem állná meg a helyét az úgymond (akkori értékrend szerint) normális emberek között. Ez a felismerés, amellett, hogy azért némi apai büszkeséggel is eltöltötte, talán kicsit el is szomorította Erdõs Ambrust. Hiszen tanulással nem sokra vihette akkortájt az ember, vagyis, pontosabban fogalmazva: kevés embernek adatott meg, hogy tudását gyarapítva vigye valamire az életben. Mert hát a tanuláshoz nem volt elég az ész, pénz is kellett hozzá, az pedig nem termett a háztájiban. Meg aztán annak, aki tanulásra adja a fejét nem sok hasznát veszi a család, könyvtárakban edzõdött, sima tenyerû, tanult emberre nem lehet egy gazdaságot bízni.

De nem volt mit tenni, bele kellett törõdni abba, hogy János nem földmûveléssel, vagy éppen szõlõtermesztéssel fogja öregbíteni õsei hírnevét. Csak éppen azt nem tudta Ambrus, hogy miként teremti elõ a fia taníttatásához szükséges pénzt... De egy kissé késõbbi idõsíkban, vagy álomsíkban ez is megoldódott. Tanúja voltam, amikor a település jómódú földesurának, Perényi Gábornak és feleségének, Frangepán Katalinnak a fülébe jutott, hogy egy különösen tehetséges gyermek él a vár alatt. Fel is ajánlották a szülõknek, hogy istápolják a gyermeket, ha már egyszer ilyen érdeklõdõ, kíváncsiskodó természete van. Be is fogadták udvarukba, ahol a környék legjobb oktatói alakítgatták, csiszolgatták elméjét. Késõbb aztán János Nagybányára került, ahol tudásszomját tovább táplálhatta. A tudás végül lassan, szinte észrevétlenül kiemelte abból a közegbõl, ahová született, és a Várhegynél is magasabbra röpítette õt, igaz, csak miután egy furcsa, bûvös erõ már visszafordíthatatlanul, életreszólóan beoltotta lényét a szülõföld és az ott élõ emberek iránti szeretet és tisztelet ambróziájával.

Perényi Gábor, akinek már a század elsõ évtizedében közeli kapcsolatai voltak a krakkói egyetemmel, érdemesnek találta Jánost arra, hogy a híres egyetemen folytassa tanulmányait. Már a mohácsi csata elõtti években elõ is készítette az ifjú útját, ám tervét nem láthatta megvalósulni, mivel az Úr magához szólította. Sorsa beteljesedett: elesett a mohácsi csatában.

Perényi halála után Szinér vára és az uradalom fia, János irányítása alá került. Szerencsére az alma nem esett messze a fájától, így az újdonsült várúr folytatta azt, amit szülei elkezdtek: szívesen fogadta várában a vándorló humanistákat, deákokat, támogatta az arra érdemes tehetségeket. Ily módon János karrierje sem tört meg, ahogy ma mondanánk, sõt, újabb csúcsok felé ívelt. 1526 októberében útra kelt, és beiratkozott a krakkói egyetemre, az elsõ magyarként a mohácsi tragédiát követõen. Nevét 1526. október 26-án jegyezték be a krakkói Alma mater anyakönyvébe. Ma is élénken a szemem elõtt van az a mozzanat, mintha csak most álmodnám.

Sylvester János tudásszomja azonban csillapíthatatlan volt. 1529. július 31-én már a Wittenberg-i egyetemen találom, amint éppen bejegyzik nevét a kevéssel azelõtt alapított, de gyorsan Európa-szerte ismertté és elismertté vált egyetem anyakönyvébe. Majdnem elfelejtettem említeni, hogy túl az álom határán annak is tanúja voltam, amikor Sylvester János családot alapított, majd megszületett Teodor nevû fia.

***

Hirtelen álom- és idõsíkot váltottam, ott találtam magam a kisváros piacterén, valamikor az 1920-as évek derekán, a hála jeléül Sylvester tiszteletére emelt emlékmû elõtt. Éppen bontották a jobb idõket is megélt emlékmûvet, emelték le a talapzatról a gránittömböket, hogy elmenekítsék azt, azokat az akkori rezsim pribékjei elõl. Azok elõl, akik egy õrült pillanatukban úgy döntöttek, a messze földön híres váraljai piactéren nincs helye egy magyar idõket idézõ emlékmûnek.

Nem volt mit tenni, menteni kellett a menthetõt, hiszen az olyan idõkben, amikor a másság iránti tolerancia szunynyad, amikor a szavak elnémulnak, és suttogva sem ajánlatos kimondani az igazat, csakis a kövek képesek beszélni, üzenni az utánunk jövõknek, csakis az épített örökség tudja reményt adóan egységre, összetartásra szólítani a nemzetet.

Nagyokat nyelve figyeltem, mily alázattal és tisztelettel emelték le és tették szekérre azokat a súlyos kõdarabokat a nagy humanista késõi leszármazottai. Nem panaszkodtak, nem is nyögtek az erõlködéstõl, mintha csak nem is köveket, hanem a jobb idõk reményét, jövõjük zálogát emelték volna a szekérre.

Mikor elindult a fogat-karaván, az utcák férfiai leemelt kalappal tisztelegtek, a nõk pedig alázattal lehajtották fejüket elõtte. Bár csak tekintetükkel követték a szekereket, mégis olyan volt az egész, mint egy gyászmenet, vagy inkább mint egy újjászületési menet, attól függõen, hogy ki mint viszonyult a történtekhez. A pesszimistábbak végsõ kegyelemdöfésként fogták fel a dolgot, míg az optimistábbak – akik kevesebben voltak – a bizakodás csíráját vélték megtestesülni látni.

Magam is csatlakoztam a karavánhoz, már csak azért is, hogy lássam, pontosan hová is kerül az emlékmû. Arra gondoltam, ha majd valamelyik álmomban esetleg összefutok Sylvester Jánossal, pontosan számolhassak be neki az eseményekrõl. Megnyugodtam, amikor azt tapasztaltam, hogy a református templom elõtt megállnak a szekerek, az emlékmûvet pedig szép lassan, szakszerûen az elõre elkészített talapzatra emelik.

Megnyugvással hagyhattam el az álomvilágot, és szenderedhettem vissza a valóságba…

Tamási Attila

(Bányavidéki Új Szó)