„Látod azt a csillagot fönt, magasan az égen? Arrafelé fordítsd csónakod orrát, a csillagot válaszd vezéredül. Más szóval: felfelé törekedj!”
Robert Baden-Powell, azaz Bi-Pi, a cserkészmozgalom megalapítója majd egy évszázaddal ezelõtt írhatta le az idézett mondatot. Nem ismerem pontosan a forrást, gyanítom azonban, hogy a cserkészet eszmei megalapozásának idõszakában vethette papírra, amikor a liliomot is jelképévé választotta. Az „anjou liliom”-ként ismert virágmotívumra épp a minap kérdezett rá valaki a fészbúkon, így ma már én is pontosan tudom: a középkor óta a tengerjáró hajók iránytûin is gyakran használták az északi irány jelzésére, Bi-Pi pedig azért döntött a jelkép használata mellett, mert saját indoklása szerint a liliom mindig „a helyes irányba (és fölfelé) mutat” – akárcsak a csónak orra az imént idézett mondatban, s a csillag, amelyet vezéréül választott.
De mit jelent a „felfelé”? És mit jelent hétköznapi nyelvre és mit jelenthet a magunk számára lefordítva a „helyes irány”?
Mondhatnám azt, amit a mozgalom a Kárpát-medencében és magyar nyelvterületen fontosnak tart nem csak kijelenteni, de gyakorolni is: tisztelni Istent, hazát, és embertársainkat. Ugye: a három felmutatott ujj cserkésztisztelgésnél ezt jelképezi.
Fontos fogalmak ezek. Nagy szavak – és életünket minden tekintetben meghatározó értékek; tagadásuk vagy elfogadásuk körül emberek, nemzetek, kontinensek sorsa fordult meg nem egyszer. Én azonban mint gyorsan érõ tagja a csapatnak – alig kaptam nyakkendõt máris öregcserkésszé avanzsáltam – megpróbálnám a magam, a magunk nyelvére lefordítani.
Mit is jelenthet a helyes irány? Vagy inkább mit jelentett számomra a cserkészmozgalom?
Máris ünneprontó leszek: nem az egyenruhát és nem a nyakkendõt; jobban szeretek kényelmes hétköznapi viseletben járni. Nem is az alakiságokat, a menetelést, a „jobbra-balra át”-ot; elismerem, fontos eszközei ezek a mozgalomnak, a nevelésnek, de csak eszközök. Aztán rossz a szövegmemóriám: belesülnék a tíz törvény felmondásába, s a cserkészindulót – bár nagyon szeretem – bevallom, minden táborban újra kell tanulnom.
Nem a külsõségek, a cserkészet külsõ jegyei tehát azok, amelyek által talán mégis gazdagabb lettem az elmúlt években, hanem két olyan felismerés, amelyet éppen az idei nagytáborban fogalmaztam meg elõször magamnak.
Az egyik: emberi korlátaink sohasem ott húzódnak, ahol mi gondoljuk õket.
Szent István király magyarlónai táborában négy napon keresztül szinte folyamatosan esett az esõ. Az elsõ napon még legyintettünk rá, a másodikon tûrtünk, a harmadikon már nagyon elegünk volt belõle, a negyediken mi is azt mondtuk amit cserkészlánykáink, csak cifrábban szûrtük a fogaink között: elég volt, haza akarunk menni, nem éljük túl ha itt maradunk. Persze jobbára csak egymásnak morogtunk – azaz én Hajninak –, miközben a sátorban szárítottuk a csuromvizes zoknikat és pólóinkat, átázott a fényképezõgépem és esténként kín volt lefaragni a sarat magunkról lefekvés elõtt. De a tábor mûködött, a programok éltek. A mélypont talán az volt, amikor az ételhordásra használt terepjárók is feladták, sõt a felázott mezei úton szekérrrel sem tudták már felhozi a faluból a törzshöz a vacsorát – hát nem volt vacsora.
– Nem baj fiuk, nem baj lányok – mondták a vezetõk még másnap is a vízben tocsogó tábor magukba roskadt lakóinak –, ennél most már tényleg csak jobb jöhet. S a zuhogó esõben örsökbe, altáborokba rendezõdve azért még levonultunk a táborkapu elé, hogy tanúi és részesei legyünk amint a szemetelõ esõben szemetes-zsákokba és esõkabátokba csomagolt „zúgó” tömeg – azaz szétázott önmagunk –, valamint Asztrik és Gizella elõtt pajzsra emelik Istvánt, az elázott királyt…
Másnap valóban kisütött a nap. A tábor végéig pedig szinte elfelejtettük az egészet.
Tûrõképességünk tehát sohasem ott ér véget, ahol mi gondoljuk. Vélt határainkat a hétköznapokhoz szabjuk: az autónk kényelméhez, a fûtött szoba melegéhez, a körülöttünk mosolygó arcokhoz, a mindennapok békéjéhez és nyugalmához. Ami ezt meghaladja, ami nem errõl szól: az szenvedés, kín, pokol, abba bele kell pusztulni. Pedig dehogy. Senki sem halt még bele egy cserkésztábor megpróbáltatásaiba (annál inkább veszélyeztetik egészségüket a civilizáció áldásai) – de ezt a többi nagybányai, szigeti, hosszúmezõi, erdélyi cserkésszel együtt nekem is ott, Magyarlónán, meg a korábbi táborokban kellett felismernem és megtanulnom.
A másik felismerés akkor fogalmazódott meg bennem, amikor a sokadik napon egy rövid idõre egyedül maradtam a törzs táborhelyén. Ekkor már derült volt az ég, ültem a fatörzsön amelyen étkezni szoktunk, hallgattam az erdõ csendjét, a reccsenõ ágakat, a fák suhogását – és furcsamód nem a magányt éreztem, nem azt hogy végre egyedül vagyok, hanem hogy része vagyok valami nálam sokkal nagyobbnak, hatalmasabbnak. Része vagyok valaminek, ami nálam összetettebb, egyetemesebb, az engem sokszorosan felülmúló hatalmas élõ Mindenségnek vagyok ilyen-amilyen alkotóeleme; van kezem és lábam, de lehetnének ágaim és gyökereim, nyílhatnék tavasszal és sárgulhatnék a nyári kánikulában, csoboghatnék mint hegyi patak, vagy vethetnék hatalmas tengeri hullámokat… Úgy néztem magam körül a fákra, mint velem egyenrangú élõlényekre, bakancsom szinte eltûnt az avarban. Egészen kicsiny lettem, de nem jelentéktelen – csak éppen már nem ÉN, hanem az Isten-teremtette és velem összeolvadó hatalmas Természet mozgott velem együtt és körülöttem. Mélyet lélegeztem, tüdõmet átjárták a friss erdei illatok, és átrendezõdtek, átértékelõdtek bennem a dolgok, amelyeket korábban fontosnak és egyedül meghatározónak véltem az élet folyamatát tekintve…
A minap egy Weöres Sándor gondolattal találkoztam, amellyel akkor – hiába ízlelgettem magamban – nem tudtam mit kezdeni. A mai eseményre készülve azonban hirtelen megtalálta tökéletes helyét. Az idézet így szól:
„A porszem kicsiny-e, vagy bennem van-e a kicsinység, mit a porszem felidéz? A hegy nagy-e, vagy bennem van-e a nagyság, mit a hegy felidéz?” – eddig az idézet.
– A reánk nehezedõ terhek nagyok-e, vagy a gyengeségünk nagy, amelyet bennünk felidéz? – folytathatnám. – A világmindenség hatalmas-e, vagy bennünk van a nagyság és szépség, mit a természet végtelensége és szépsége felidéz?
Tudom, hogy fizikai értelemben ami „fáj” az fáj, s a világegyetem végtelensége akkora, hogy már csak nem is mérhetõ. Azonban úgy gondolom – és a cserkészetnek köszönhetem ezt a felismerést – hogy a körülírható, kiszámítható, statisztikailag számszerûsíthetõ, évezredekre elõre és visszamenõleg is pontosan leírt, általunk ismertnek vélt világon túl akkora tartalékok, olyan hatalmas kincsek rejlenek mindannyiunkban – a legkisebbekben és leggyengébbekben is – amit nemcsak elpazarolni vétek, de amelyek rácáfolhatnak mindarra, amit a mi okos, racionális agyunkkal sokszor eldöntöttnek, lezártnak tartunk.
15 millióan is kevesen vagyunk ahhoz, hogy megoldjuk az elénk tornyosuló nagy európai és magyar gondokat? Nem hiszem. 15 ezren is porszemnek érezzük magunkat ahhoz, hogy szembeszálljunk a sodrással, amely közösségeinket fenyegeti? Nem fogadom el. Akár 15-en is elegen lehetünk hozzá – ha sikerül túllépnünk önmagunk korlátain, s ha felismerjük: a világmindenség teremtõ ereje él, alkot, mûködik bennünk.
Ha nem veszítjük tekintetünk elõl azt a csillagot magasan fönt az égen, ha arrafelé fordítjuk csónakunk orrát, ha a csillagot választjuk vezérül. Más szóval: ha fölfelé törekszünk, mindig fölfelé…
Hogy is szól a cserkészinduló? Cserkész, föl a fejjel…
Bi-Pi, a nagy mester tudta amit tudott; s Teleki Pállal, Bodnár Gáborral, Sík Sándorral és a többi nagy cserkészvezetõvel együtt féltõ szeretettel figyeli odafentrõl lépteinket.
Hát álljunk… csatasorba… vidáman… A liliom mutatja az utat…
2015. október 22-én
Dávid Lajos
Bányavidéki Új Szó
Komoly és megbízható hitel Hello, kölcsönre van szüksége? A házadhoz? A te dolgod? Autót vásárolni? Kerék? Saját (...)
Minden finanszírozási igényre A LOPEZ GROUP FINANZAS ügyfeleként azt javaslom, hogy a teljes finanszírozást 2%-os kamattal (...)
Minden finanszírozási igényre A LOPEZ GROUP FINANZAS ügyfeleként azt javaslom, hogy a teljes finanszírozást 2%-os (...)
adj fel hirdetést
VÉLEMÉNYEK, cikk kommentek