50 éves jubileum - „A pap nem önmagáé…”

„Hadd énekeljem örökké Urunknak irgalmas jóságát!” – Ezt az életigét választotta magának hivatása elkötelezettségeként az 1965. április 25-én, Fehérvasárnap, pappá szentelése alkalmából Heinrich Ferenc. Szülőfaluját – a svábok lakta Mezőfényt – a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében a „szentföldek” sorában emlegették. E megtisztelő elnevezéssel azokat a helységeket illették, melyekben sok papi/szerzetesi hivatás ébredt.

Ft. Heinrich Ferenc

Örök példaképe a boldog emlékű püspök, Erdély nagy apostola, Márton Áron maradt, kinek kézrátételével és áldásával indult el a kiteljesedő hivatás útján, szolgálni az Úr szőlőjében, az evangéliumi tanítás szerint: „Ti vagytok a föld sója. (…) Ti vagytok a világosság világossága.” (Mt. 5, 13–14.) Mily mély tartalmat hordoznak e szavak! Korán felismerte, hivatásának vezérelveként fogalmazta meg: „A pap nem névtelen sereg feje, hanem olyan személyekből álló közösség pásztora, akiknek van nevük, történetük, rendeltetésük és titkuk.” Ezért igyekezett mielőbb megismerni a helyet, ahová diszpozíciója szólította, a híveket, akiket gondjaira bíztak, megteremteni a körülményeket ahhoz, hogy az egyházi élet a lehető legeredményesebben bontakozzék ki. Mert a pásztornak nemcsak őriznie kell a nyájat, hanem gondoskodni róluk, minden körülmények között. Gondoskodni arról is, hogy az általa pasztorált közösségben Isten kegyelmének kiáradásából fakadó hivatásokat – öt pap és két apáca – elvezesse a szent szolgálat fölvállalásáig, elkötelezettségük megszenteléséig.

A gondoskodás pedig cselekvés. Mindenekelőtt azért, hogy Isten háza minden hívő keresztény hajléka legyen, oly szakrális tér, amely szellemében és küllemében is méltó az evangéliumi tanítás közvetítéséhez, kisugárzásához. Ez vezette akkor is, amikor a borsabányai Szent Ferenc templomot a mai kor igényeihez méltóan felújította, szakrális jellegéhez méltó arcot öltsön, amikor az állam által elvett plébániaépület helyett újat épített, ahol a pap otthon érezheti magát, ahova hívei bizalommal térhetnek be, hitükben, reményeikben, szeretetben megújulva távozhatnak onnan.

Egyházi felettesei – látván kiváló szervező/építő képességeit – 1974-ben áthelyezték a nagybányai Árpád–házi Szent Erzsébet plébániára. A megyeszékhellyel egybeépült, az egykor önálló helységként jegyzett Fernezelyen, az előbbinél is áldatlanabb állapotok fogadták. Az 1905-ben épült Árpád–házi Szent Erzsébet templom elhanyagolt, szinte romos képe lehangoló volt. A kohómű terjeszkedése miatt lebontásra ítéltetett, 1978-ban felrobbantották. Helyette egy imaház építésére adtak engedélyt. Heinrich Ferenc plébános ezúttal is kijátszotta a hatalom „éberségét”, szép templomot terveztetett s építtetett. Az egyházközség számára új temetőt nyitott s abban az idén kápolnát épített. A plébániához tartozó Felsőkohó kápolnája sem mutatott szívderítő képet. Az épület átalakításával, teljes felújításával létrehozott, Sarlós Boldogasszony tiszteletére szentelt templom, a kertben megépített vendégházzal, a Lourdes–i kápolna építésével egy időben az ott élő román ajkú hívekből hitbuzgó közösséget teremtett.

A rendszerváltás lehetővé tette, hogy Nagybánya új negyedeiben is templom épüljön. Egyházi felettesei megbízására vállalta magára az építés gondját, terhét. Tervei szerint a templomhoz plébániát, mellé Caritás–központot is álmodott. A Szent József templom alagsorában Szent Pio atya tiszteletére kápolnát terveztek, mellette hittantermet, könyvtárhelyiséget s vendégszobákat hoztak létre. Mára a templom a városnegyed valóságos lelki központja lett.

Mindemellett jutott ereje és ideje arra is, hogy Nagybányán az olasz Somaschi szerzetesek meghívásával kallódó gyerekek számára otthont teremtsen, biztosítva benne az anyaszentegyház örök igazságai és tanításai szerinti nevelést. A szülőfalujában épült Szent Júdás Tádé Idősek Otthon kápolnáját külön szívügyének tekintette, az ő tervei, elképzelései szerint rendezték be.

Heinrich Ferenc portréja nem lenne teljes, ha nem szólnánk az általa írott vagy készülőben levő lelkiségi kötetekről, helytörténeti munkákról, az általa kifejtett sajtóapostolkodásról – magyar, illetve román nyelven. Elmélkedéseket, a liturgikus évek szerinti és alkalmi prédikációkat tartalmazó kötetei sorában tizenegy magyar, hét román nyelven jelent meg, egy pedig angolul is. Írásait teológiai megalapozottság, mély hit hatja át. Különösen szép példája ennek a kötetbe foglalt, Az én hitem című elmélkedés–sorozat. A most készülő 50 év az Úr szőlőjében című önéletrajzi munkája a maga oltárszolgálatáról kíván tanúságot tenni, tapasztalataival, a megélt események leírásával az utána jövőknek segíteni. A szülőfalujáról és Fernezelyról szóló monográfiájából a ragaszkodás és a megbecsülés, a tisztelet árad az olvasó felé.

Papságának negyvenkilencedik évében átértékeli hivatásának lényegét. A Máté evangéliumából kiragadott idézet szerint élt: sosem hagyta, hogy a só ízét veszítse, ereje és képességei szerint szolgálta a közösséget, amely rá bízatott. Cselekedeteivel, kimondott és leírt szavaival fény kívánt lenni, világítani az emberek előtt.  Az ifjúi lelkesedés és lendület szavai helyett, az aktív élet alkonyán más életigét állít önmaga elé: „Maradj velem, Uram, mert esteledik és lemenőben van már a nap.”

Máriás József