Mennyibe kerül Romániában az ingyenes oktatás?

Amint az bárki pontosan tudja, nem is olyan kevésbe. Csak akkor nem kell annyit hangsúlyozni.

(forrás: foter.ro)

Már egy ideje ezt a kérdést teszem fel magamban, és minden bizonnyal nem vagyok egyedül. Nem hiszem, hogy létezik olyan, a román oktatási rendszeren átment személy, akitől ne kérték volna – legalább egyszer –, hogy járuljon hozzá az iskola működési költségeihez.

Akár iskola-, osztály- vagy őrzési alapnak nevezzük, az az igazság, hogy

az állami oktatás ingyenessége – sajnos – csak papíron létezett,

a mi esetünkben az alkotmány egyik oldalán, ahol a 32. cikk. (4) bekezdésében szentesítik ezt a jogot.

Egyszerű oka van annak, hogy a diákoknak és a szülőknek a saját pénzükből kell biztosítaniuk maguknak az ingyenes oktatást – az állam oktatással szembeni közömbössége. Az iskolák túl kevés pénzt kapnak mind központi, mind helyi szinten, ami elégtelen az oktatás ingyenességéhez, a minőségéről már nem is beszélve. Romániában a per capita finanszírozás zajlik, vagyis minden oktatási intézmény diákjai számától függően kapja a pénzt az állami költségvetésből. Feltették magukban valaha a kérdést, hogy

„mennyit ér a román államnak egy gyermek?”. Megmondom – 330 és 430 lej között évente.

Ennyit költ Románia, diákonként, az iskolákon belüli javakra és szolgáltatásokra. Ebből az összegből kell fedezni az oktatási intézmények összes javakkal és szolgáltatásokkal kapcsolatos kiadásait (víz-, áram-, fűtésszámla, de a bútorok, fogyóeszközök, oktatási, higiéniai anyagokra is, és a listát még tovább lehetne folytatni) és sok egyebet. Szintén ebből az összegből fizetik a diákok rendszeres felmérését (osztályon belüli teszteket, melyekre mindannyiunknak csomagjával kellett bevinnünk a papírt) és a tanárok szakmai továbbképzését (az emiatt sem létező híres folyamatos tanulás – de erről egy másik alkalommal fogok írni). Ez az összeg gyakran még a közüzemi számlák kifizetésére is alig elegendő, így még mindig kérdés, hogy miért kell a diákoknak és a szülőknek a saját pénzükből kifizetniük az osztályok felújítását és bebútorozását, vagy a laborokban szükséges anyagok megvásárlását? Vagy a WC-papír és a szappan beszerzését a mellékhelyiségekbe és a lista – sajnos – tovább folytatható.

A kiutalt összegek közötti különbségek két nagy kritériumon alapulnak:

hat hőmérsékleti övezet és az oktatási szint (elemi és gimnáziumi/középiskolai és szakiskolai). Ennyi. Nincs semmilyen profilon és szakon alapuló differenciálási együttható. Gyakorlatilag egy sport-, műszaki vagy művészeti iskolába járó diákot ugyanolyan rosszul finanszíroznak, mint egy elméleti szakra járó diákot, miközben az igények eltérőek. Ennek pedig a finanszírozásban is jelentkeznie kell. Ez az oktatáshoz való korlátozásmentes és minőségi hozzáférés elengedhetetlen feltétele.

A fenti sorok jelentik a választ arra a kérdésre, hogy miért nem egészen ingyenes Romániában az ingyenes oktatás. Ha fel akarjuk számolni az iskolaalap kórját, akkor

az államnak és a helyi hatóságoknak ki kell lépniük a „nincs pénzünk” paradigmából,

ha az oktatás finanszírozásáról van szó és felelősen kell cselekedniük, a valóságban is elsődlegessé téve az oktatást, nem csak papíron. Ez pedig nem fog megtörténni, ha nem követeljük mindnyájan. Diákok, szülők, tanárok, igazgatók, bárki, aki érintett az oktatási rendszerben. Mi lenne, ha amikor egy iskolának már nem marad pénze a minimális működési költségekre, az igazgató a helyi hatósághoz fordulna a költségvetés kiegészítése érdekében és nem a szülőkhöz? Én magam válaszolok erre – ez egy normális gesztus lenne. És ha az igazgató, a tanárok, a diákok és a szülők képviselői nyomást gyakorolnak majd, hogy ez meg is történjen… Nos, akkor tudni fogunk, hogy jó úton járunk.

(foter.ro)