Kastély Erdélyben: sajátos érték, amely a mi történetünk része

Az erdélyi kastélyok 1949. március 2-ig a nemesi, főnemesi családok otthonai voltak, amelyek a kastélyhoz tartozó uradalmak birtokosaiként tartották fenn a méretes ingatlanokat. A kommunista államrend az erdélyi társadalomnak az elitjét megpróbálta teljesen felszámolni, ingatlanjaikat szándékosan elpusztították, vagy egyszerűen hagyták tönkremenni. Erdély épített örökségének markáns emlékeit a jogos leszármazottak legjobb esetben lelakott állapotban kapták vissza. Viszont az örökösöknek már vagyoni háttér nélkül kell ismét életre kelteniük a kastélyokat, s ezek csakis a „jó gazda” hozzáállás révén maradhatnak meg a jövőnek. Az állam viszonyulása ugyanakkor nem sokat változott; országos stratégia most sincs az épületek felújítására, sőt egyre több visszaállamosítási per indul… Kastélyokról, tulajdonosaikról, nehézségekről, s lehetőségekről is szó esett a Pont Csoport által szervezett Kastély Erdélyben konferencián.

A Sapientia EMTE Tordai úti épületében szervezett konferencia megnyitóján mondott beszédében Haller Béla, a Castellum Egyesület elnöke kiemelte: az általa vezetett szervezet – akárcsak a Kastély Erdélyben hálózatot működtető Pont Csoport – arra törekszik, hogy a kastélyokat újra bevonják a gazdasági, turisztikai körforgásba, a közösség életébe. A Castellum Egyesület több nemzedéket kapcsol össze: a „legendás nemzedék” a mostani nagyszülőké, akik fiatalként élték meg az 1949-es kitelepítést, ők azok, akik helytálltak a kényszerlakhelyek, munkatáborok és üldöztetés körülményei között is. Ők időskorban élték meg a rendszerváltást, de többen közülük eltökélten küzdöttek, hogy a restitúciós törvényeknek érvényt szerezzenek. „Sajnos az utóbbi években számuk megfogyatkozott; sokan távoztak az élők sorából, mások visszavonultan élnek” – tette hozzá Haller Béla. 

A „középnemzedék”, azaz a mostani ötvenesek-hatvanasok a kényszerlakhelyeken születtek, s a totalitárius rendszerben nőttek fel. Ők már csak másodkézből szerzett tudással, töredékekből építkezve emlékezhetnek. „Jaap Scholten holland író áldozati nemzedéknek nevezi őket, minket, akikben a legmélyebb nyomokat hagyta az elmúlt rendszer. Az intézmények és a jogi procedúrák iránti bizalmatlanság a fő jellemzője ennek a nemzedéknek” – állapította meg a Castellum Egyesület elnöke. Mindez nem vonatkozik azonban az ugyanolyan életkorú hazatelepülőkre – tette hozzá. 

A mostanra felnőtt harmadik nemzedék – az unokáké – ígéretesnek látszik: „ők jobban emlékeztetnek nagyszüleikre, mint szüleikre. Magabiztosan járnak-kelnek a visszaszolgáltatott kastélyokban, időnként felcserélik szmokingra és estélyi ruhára a farmernadrágot. Dolgoznak, pályáznak, elszámolnak, jó egyetemek diplomáit gyűjtik. Családi kötődésük, történelemtudatuk mindenképpen figyelmet és törődést érdemel” – vélte Haller Béla.

Felhívta a figyelmet arra is, hogy az utóbbi időkben tapasztalt, sajátos jelenség a restitúció megtorpanása, sőt felülvizsgálata, amely szaporítja a birtokháttér nélküli kastélyok számát, amelyek esetében innovatív megoldásokat kell találni. Örömteli változásként értékelte a faluközösségek viszonyulásának pozitív alakulását az egykori nemesi lakok iránt, tanúságául annak, hogy a kastélynapok, különféle rendezvények felkeltették érdeklődésüket. 

Vissza a mindennapi élet körforgásába

– A konferencia célja, hogy a meghívott szakértők és kastélytulajdonosok segítségével körbejárjuk, milyen szereplőknek kellene együttműködniük egy-egy kastély életre keltéséhez, az hogyan válhat újra részévé a mindennapi élet körforgásának, mit jelent ma kastélytulajdonosnak lenni, s egyáltalán, miért fontosak ma a kastélyok és kúriák Erdélyben – összegezte Farkas András, a Pont Csoport stratégiai igazgatója. A Pont Csoport egyébként a Kastély Erdélyben programjával mindazokat a szereplőket szándékszik hálózatba összefogni, akik valamilyen módon szerepet játszhatnak a kastélyok sorsának alakításában.

Ezzel az igencsak összetett témakörrel foglalkozik a History is Our Story interaktív webdokumentumfilm is, amelyet a konferencia munkálatai előtt le is vetítettek a közönségnek. A film a historyisourstory.ro oldalon tekinthető meg, s műfajából adódóan sajátos lehetőségeket nyújt a megtapasztalásra, felfedezésre is. A honlap megnyitása után a Felfedezés szóra kattintva elindul a film, az interjúkból összeálló vezérfonal – többek között Teleki Kálmán, a gernyeszegi Teleki-kastély, Bánffy Farkas, a fugadi kúria, Nagy Kemény Géza, a marosvécsi Kemény-kastély tulajdonosai szólalnak meg. A vezérfonalból több, úgynevezett kiugrásban tovább lehet dokumentálódni, esetleg az adott személlyel készített, teljes interjút megtekinteni. Mindemellett, az oldal lehetővé teszi a bonyhai Bethlen-kastély, az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastély és az erzsébetvárosi Apafi-kastély virtuális felfedezését, az épületek belsejében való „barangolást.” 

Kastélytulajdonos ma

Mit jelent a manapság kastélytulajdonosnak lenni Romániában? Milyen motivációval döntöttek úgy, hogy vállalják a kastélyok felújításával, fenntartásával járó munkát? Mi változott az elmúlt években jó vagy rossz irányba? Milyen lehetőségeik, terveik vannak? – vetette fel a kérdéseket Márkus Éva újságíró a kerekasztal-beszélgetésen részt vevő kastélytulajdonosoknak. 

Nagy Kemény Géza elmondta: 13 éve települt haza Budapestről, amikor kiderült, hogy visszaszolgáltatják az elkobzott vagyont – pontosabban annak egy részét. A kastély, a park s az erdők mellett a birtokhoz tartozó vadászházat is visszaigényelte ugyanis a jogos tulajdonos. Ehhez képest jelenleg is bérlőként él ebben a vadászházban, ugyanis a restitúciós döntést megfellebbezték, s a fellebbezésnek felsőfokon előre nem látható módon, de helyet adott a bíróság. 

– A kastély fenntartása számomra egy folyamat, egy misszió; tartozom ezzel a nagyapámnak (Kemény János írónak – szerk. megj.), mint ahogyan Kemény János fejedelemnek is azzal, hogy megőrizzük ezt az épületet a jövőnek” – emelte ki a marosvécsi kastély tulajdonosa. „Mire jó egy kastély ma? Szerintem ma abban lakni, aludni nem lehet; arra jó, hogy megmozgassunk embereket: a rendezvények, események színes palettájából egy szép festmény festhető – vélekedett Nagy Kemény Géza. Hozzátette: öt éve kapta vissza a kastélyt, s akkor még egyetlen lakos sem ment el a faluból az első rendezvényre. Azóta több néptánctalálkozót, koncertet szerveztek már, így mostanra kialakult egy törzsközönség, sőt segítő közösség is.

Szabó Tekla édesapja és öt másik családtag a maroshévízi Urmánczy-kastélyt és a fürdőt igényelte és kapta vissza. Kiemelte, édesapja is feladatként, küldetésként kezdte el a visszaigénylési pert. Mint mondta, helyzetük abból a szempontból szerencsésnek mondható, hogy a gyógyfürdőhöz nagy telek is tartozik, adott a lehetőség a további fejlesztésekre. Erdőket is visszaszolgáltattak a családnak, azokat el is kezdték kitermelni, de most újra visszaigénylési per alatt állnak. „Újra perelnek mindent, bízva abban, hogy valami majd csak bejön” – mondta Szabó Tekla. Megállapította: a gond az, hogy a családnak nincs semmilyen biztonságérzete, nem tudják kiszámítani, mi fog történni, mit perelnek el újra tőlük, miután a birtokok, erdők telekelése jelentős költségükbe került. Balról jobbra: Márkus Éva, Nagy Kemény Géza, Szabó Tekla, Horváth-Tholdy Péter és Teleki Tibor

A fürdő medencéjét az állam egyébként szemétlerakatnak használta, amikor átvették: két teherautónyi szemetet hordtak ki belőle… Szabó Tekla arról is beszélt, hogy néhány éve egy egyesületet is létrehozott azzal a céllal, hogy a román közösségnek a szélesebb rétegét is megszólíthassák a kastélyban szervezett tevékenységekkel, hogy érezzék: a közösséggel együtt képzelik el a kastély revitalizálását. Elmondta: Maroshévíz szórványtelepülés, a románság viszonya ambivalens a kastéllyal szemben; mindamellett már több alkalommal sikerült a román fiatalokat önkéntesekként mozgósítani, és tulajdonképpen a város lakói azáltal is kötődnek az épülethez, hogy az sokáig szülészetként működött, így nagyon sokan ott születtek.

Horváth Tholdy Péter, a marosnémeti Gyulay-kastély tulajdonosa Magyarországon született, majd egészen fiatal korában családja kitelepült Ausztráliába. Édesanyja időről időre visszalátogatott Erdélybe, s egy buszos utazás alkalmával, 2001-ben az útitársak mesélték neki, hogy visszaigényelhetők az elkobzott ingatlanok. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány munkatársai segítettek neki azokban a napokban a dosszié összeállításához szükséges dokumentumok összegyűjtésében. „A kastélyt 2007-ben adták vissza; addig felkészültem arra, hogy ha ez megtörténik, visszajövök. Azóta itt vagyok” – mesélte Horváth Tholdy Péter. Megjegyezte: az egyébként valószínűleg teljesen román településnek az előző polgármesterével jó viszonyt ápolt, de a mostanival kevésbé: a jelenlegi önkormányzat vissza akarja igényelni az erdőket… 

A gernyeszegi Teleki-kastély egyik tulajdonosának, Teleki Kálmánnak a fia, Teleki Tibor elmondta: családja Belgiumból tért haza, s a gernyeszegi Teleki ágnak több tagja küzdött azért, hogy visszakaphassák az államosított épületegyüttest. A Teleki-kastélyban mostanra már több típusú, közösségi és magáneseményt is szerveznek. Teleki Tibor szerint a helybeliek rájöttek arra, hogy milyen lehetőségek vannak a kastélyban, egyre több az érdeklődő, s ezáltal a segítség is a kastély működtetéséhez.

Segítőből ellenségkép

A Felméri Cecília által rendezett webdokumentumfilmben közreműködő szakértők a producerrel, Balázsi Pál Ágnessel beszélgettek kastély és közösség viszonyáról, s egyáltalán a kastélyok jelentőségéről.

Szabó Árpád Töhötöm a bonyhai Bethlen-kastéllyal kapcsolatos kutatásokban vett részt. Hangsúlyozta: a Bethlenek az idők során sokat tettek a helyi közösségért: olvasókört működtettek, színjátszócsoportot tartottak fenn, fontos szerepük volt a Kis-Küküllő-menti szárnyvasút megteremtésében is, a helyi iskolának telket adtak, az építkezési engedélyt is beszerezték annak idején Budapestről. A tehetős birtokos jobbágyréteg kialakulásában a birtokos által bevezetett új mezőgazdasági technológiáknak is nagy szerepük volt annak idején. „A kommunizmus jól értett ahhoz, hogy az ellenségképet megalkossa, ezért 1945–46-ban vehemens dühvel fordultak a falu lakosai a grófi család ellen. Mindamellett a falu természetszerűen nyugtázta, hogy a család, a régi gazda visszakapta a kastélyt” – magyarázta. 

A vidéki térségek 1990 óta válságban vannak országszerte. A kastély újra központi szervezőerőként, tevékenységi alternatívaként szerepelhetne. „Másrészt, identitásunk is válságban van; a hidak és kórházak nyilván nagyon fontosak, de ha lemondunk a kastélyokról, utána következik majd a könyvtár, a színház is” – vélte a néprajzkutató. Szerinte a problematikus kérdéseket már nem lehet helyben megoldani, országos szintű stratégiára lenne szükség.

Ezek a kastélyok, kúriák a nagy európai stílusok legkeletibb határait is jelölik. Ugyanakkor nem a Loire-menti kastélyokhoz kell őket hasonlítani, hanem a régió történetéhez mérve kell őket értékelni – emelte ki Kovács Zsolt művészettörténész. 

„Ezek a kastélyok a mi történetünk részei, és sok esetben csak egyetlen példa van egy adott építészeti jelenség illusztrálására” – magyarázta. Hangsúlyozta: nem hangzatos funkciókon kell gondolkodni, hanem az épületek megőrzésére összpontosítani, ezáltal „lehetőséget adva a következő nemzedéknek, hogy húsz év múlva legalább tető alá hozott épületek sorsán gondolkodjanak.” Az állam támogathatna gyors beavatkozásokat is – jegyezte meg a művészettörténész. 

Nagy Egon, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Földrajzi Intézetének igazgatója szerint okos koordinációra, stratégiai befektetők keresésére, a magántőke bevonzására és rugalmasabb törvényi háttérre lenne szükség ahhoz, hogy a kastélyok megmentését, majd revitalizálását véghezvihessék. 

A konferencián jelen volt az Országos Örökségvédelmi Intézet (INP) munkatársa, Raluca Bărbulescu is, aki az Innocastle nevű nemzetközi projektről beszélt. Ennek alapvető célja a tapasztalat- és tudáscsere; adminisztratív, kutatási, gazdasági partnerségek kialakítása; az épített örökség fenntarthatóságát segítő közpolitikák befolyásolása. Az INP partnerei a projektben a Gent Egyetem (Belgium), Extremadura regionális kormánya (Spanyolország), a National Trust (Nagy-Britannia), és Gelderland Provincia (Hollandia). Kutatásaikat Erdélyre összpontosították, ahol a legtöbb A kategóriás műemléknek nyilvánított kastély található. Az INP megállapítása szerint a kastélyoknak közel 32%-a omlásközeli állapotban van, 15%-on végeztek el valamilyen beavatkozást, és csak 6%-uk van jónak mondható állapotban. A pusztulás az egykori parkokat az épületeknél is jobban fenyegeti. Az intézet képviselője elismerte: az épületek állapota a hatóságok be nem avatkozásának folyománya is: általában Románia egész területén érzékelhető a hatékony megoldások hiánya.

Egy további kerekasztal-beszélgetésen Guttmann Szabolcs építész is kiemelte: a 2007-es uniós csatlakozás óta több helyütt történtek mozaikszerűen felújítások, de „ahhoz, hogy ez életképes szövetté váljon, néhány minisztériumnak mögéje kellene állnia.” Mint mondta, ideje lenne, hogy a közpénz és a közakarat ne tartsa magát távol a műemlékek kérdésétől, s szükség van arra a háttérpolitikára, amely a civil szférát segítse. Ilyés Szabolcs, a több A kategóriás műemlék (például a kolozsvári Farkas utcai templom) sikeres felújítási projektjéért felelős tanácsadó cég ügyvezető igazgatója hangsúlyozta: sikerként könyvelhető el, hogy 2007 óta számos erdélyi műemlék újulhatott meg uniós forrásokból, s a folyamat nem állt le, a 2014–2020-as pályázati ciklusban is folytatódik. Hangsúlyozta viszont: akkor érdemes egy felújítási projektbe pénzt és energiát fektetni, ha a tulajdonosnak valóban célja van az épülettel, annak valóban funkciót kíván adni, s tartalommal, élettel akarja megtölteni.

(szabadsag.ro)