Elöregedőfélben is őrzi identitását a regáti magyarság

Annak ellenére, hogy más szórványvidékekhez hasonlóan elöregedőfélben van, a Pitești-en és Ploiești-en élő kis létszámú magyarság igyekszik őrizni nemzeti identitását. A református egyház immár 160 éve van jelen intézményesen e két városban, és a járványhelyzetben is végzi közösségépítő munkáját. Pitești-i, ploiești-i magyarral, Bukarestből beszolgáló lelkipásztorral, valamint a Brassói Református Egyházmegye Presbiteri Szövetségének alelnökével beszélgettünk a regáti magyarok helyzetéről.

Bár maroknyi magyarság él a havasalföldi Ploiești-en és Pitești-en, a kis közösség a hatványozottan szórványvidéknek számító régióban is igyekszik megőrizni nemzeti identitását. A református egyház immár 160 éve van jelen intézményesen a két városban, a magyarok közül sokan a járvány ideje alatt is rendszeresen ellátogatnak az istentiszteletekre. A pandémiát megelőzően a Bukarestben, Ploiești-en és Pitești-en élő református magyarok rendszeresen tartották egymással a kapcsolatot.

A szórvány egyházi misszióról a Bukarestből szolgáló Bíró Tivadar lelkészt, valamint Nagy Évát, a Brassói Református Egyházmegye Presbiteri Szövetségének alelnökét kérdeztük. Ugyanakkor arról, hogy a túlnyomó többségében románok lakta városokban milyen magyarként élni immár hosszú évtizedek óta, Kristóf Emese és Székely Erzsébet beszélt.

Nem csökkent az egyházhoz tartozó magyarok száma A Brassó megyei Kőhalmon született Bíró Tivadar a két bukaresti református egyházközség közül a szőlőskertinek a lelkésze, ő szolgálja a pitești-i és ploiești-i gyülekezetet is immár húsz éve. A két gyülekezet, akárcsak a bukarestiek, a brassói egyházmegyéhez tartoznak. Ploiești-re havonta háromszor jár istentiszteletet tartani, Pitești-re havonta egyszer. „Az idén lesz 160 esztendős mindkét gyülekezet, 1861-ben alakultak a református közösségek. Magyarok már ezt megelőzően is éltek mindkét városban, eleve azért került református lelkész oda” – ismertette a Krónikának Bíró Tivadar. Hozzátette, nem lehet pontosan tudni, hányan lehettek a 19. században, ellentmondásosak az írott dokumentumok, az viszont ismert, hogy Székelyföldről, Erdély és a Partium minden szögletéből érkeztek ide. „Az 1848-as forradalomkor már szállingóztak ide magyarok különböző indíttatásból. Egy másik nagy hullám akkor volt, amikor nagy gyárak épültek a kommunizmus idején. Akkor sem voltak túl sokan, és most sincsenek: Pitești-en 30 személy, Ploiești-en pedig 50 tartozik a református egyházhoz” – mondta a lelkész. A pitești-i református gyülekezet imaháza, a hívek a járvány idején is járnak istentiszteletre

Hozzátette,

a népszámlálási adatok ezelőtt 11 évvel nagyobb lélekszámot mutattak, mint az egyházi statisztika. A 2011-es referendum adatai szerint 172-en vallották magukat magyarnak a 232 ezer lakosú, Bukaresttől 60 kilométerre fekvő, Prahova megyei Ploiești-en. Az Argeș megyei Pitești-en a 2011-es népszámlálás adatai szerint 164 ezren élnek, ebből 100 személy vallotta magát magyarnak. „Valószínűleg több magyar él itt, mint ahányról tudunk. Egyesek nem vállalják nemzeti identitásukat, vagy nem akarnak a magyar közösséghez tartozni. Egyháztagjaink vegyes családokban élnek, szinte mindenki, a fiatalabb generációk nagy része pedig nem beszél magyarul. A ploiești-i és pitești-i közösségekről is elmondható, hogy öregszenek, és utánpótlás alig mutatkozik” – mondta a lelkész. Érdekes viszont, hogy a két magyar közösségben húsz éve is körülbelül ugyanennyien voltak, azt tapasztalja, vannak, akik „előkerültek”, és csatlakoztak az egyháztagokhoz. „Nem arról van szó, hogy Erdélyből jöttek volna, mert az már nem divat, hanem innen, helyből csatlakoztak az egyházhoz és a magyarsághoz. Érdekes, szinte annyian elő is kerültek, amennyit temettünk” – fejtette ki a lelkipásztor. Bíró Tivadar a két bukaresti református egyházközség közül a szőlőskerti egyházközség papja, hozzá tartozik Ploiești és Pitești is. „Nem mondható el, hogy húsz év alatt eltávolodtak volna az emberek az egyháztól, a ragaszkodásuk megmaradt, csak idősebbek. Sajnos sokan nem tudnak templomba járni, főként a pandémiás helyzetben” – mondta a lelkész. Ploiești-en imaház működik 1861-től, Pitești-en templom is volt, csak az 1960-as években lebontották. Pár éve vásárolt az egyház egy ingatlant, ahol most imaterem működik, addig a német templomban gyűltek össze a pitești-i reformátusok. „Egy Székely Károly nevű atyafi az egyháznak adományozta a telkét, és ide épült a templom. Mint az emléktáblán szerepel: »...Házam telkén építtessék egy templom, hozzá szükségeltető épületekkel. – Pitest 1848 Február 11-én«. A Magyarországról érkező Czelder Márton alapította ezeket a gyülekezeteket, sőt a brăilai és galaci református gyülekezeteket is” – mondta a lelkész. Szintén a pitești-i imaház falán látható Czelder Márton egykori lelkész soraival egy emléktábla: „és te magyar templom légy menedéke a szétszórt magyarságnak, sionja ez idegen földön a magyar nemzetiségnek és kereszténységnek – Pitest 1862. december 25-én”. „Az istentiszteleteket kizárólag magyarul tartom, csak a temetéseken, keresztelőkön beszélünk románul is, hogy értse a közönség” – mondta Bíró Tivadar. Kérdésünkre a bukaresti, 300 fős szőlőskerti egyházközségről is szót ejtett, mint mondta, a tagok közül körülbelül százan aktívabban bekapcsolódnak a tevékenységekbe. Konfirmálást is tartottak az utóbbi években, tavaly a járvány miatt nem, de tavalyelőtt még igen, a keresztelők száma évente 2-3, temetés körülbelül tíz. Az istentiszteleteken kívül bibliaórákat is tartanak, a járvány előtt szeretetvendégségeket is szerveztek.

„Jöjjön, jöjjenek még, szeretettel várjuk”

A Kárpátokon kívüli városokba sok magyart sodort az élet szele Erdélyből, Partiumból és a Bánságból is. Bukarestben 1815-ben Sükei Imre lelkész hozta létre a református közösséget és a magyar nyelvű oktatást. Az egyháznak közösségteremtő szerepe volt, és van az Ókirályságban. Nagy Éva bukaresti presbiteri és gondnoki szolgálata, valamint az egyházmegyei presbiteri szövetség alelnöki tisztségének éveiben több alkalommal ellátogatott a pitești-i és ploiești-i gyülekezetekbe, ahol kedves, őszinte mosolyú, vendégszerető, többnyire szépkorú egyháztagok fogadták. Nagy Éva egyébként családjával gyermekként került Bukarestbe Nagyváradról. Lapunknak kifejtette, mindig valamilyen ünnep vagy ünnepkör idején látogatott el a pitești-i és ploiești-i gyülekezetekbe egyházi testvérekkel együtt. „Istentiszteletek után, az adott ünnepre hangolódva üdvözöltem őket, és rövid verses-zenés összeállítással köszöntöttem, köszöntöttük a kicsiny, de lelkes közösségeket, örömöt szerezve nekik így is, hiszen csak a templomban van részük hasonló eseményekben” – mondta Nagy Éva. Arra is kitért, a pitești-i és ploiești-i magyarok meséltek a régi időkről, arról, hogy ki milyen kontextusban került az illető városba, hogyan illeszkedtek be a környezetbe, hogyan élték le életük nagy részét magyarként az Ókirályságban. „Pitești-en ellátogattunk a város azon helyére, ahol az egykori református templom állt, s amelyet a kommunizmus idején lebontottak. És arra is volt példa, hogy az asztal körül régi magyar dalokat hallgattunk, a bátrabbak pedig énekeltek, majd táncra perdültek. Öröm volt látni őket, és érezni azt, hogy összetartanak, ragaszkodnak egymáshoz és egyházukhoz. Minden elköszönés alkalmával mosolyogva mondják: »Jöjjön, jöjjenek még, szeretettel várjuk«, amire én szintén mosolyogva, biztatóan válaszolom: »Jövök, jövünk még« – fejtette ki Nagy Éva, hozzátéve, Isten segítségével bizonyára lesz még alkalom rá. Rámutatott, nagyon fontos, hogy az egyházi és közösségi szolgálattevő emberek mindennap tegyenek valamit a szórványban élő magyar családokért, közösségekért. „Fontos minél jobban bevonni őket az egyházmegyei és egyházkerületi tevékenységek vérkeringésébe, hiszen minden alkalom, egyházi és közösségformáló szerepén túl lelki gazdagodásunkra és mindannyiunk feltöltődésére szolgál azzal a céllal, hogy mindenki vigye magával e találkozók üzenetét, a „termő magokat”, és hintse el saját gyülekezetében” – fogalmazott Nagy Éva. Emléktábla Pitești-en: Székely Károly saját telkét adományozta a református egyháznak a 19. században •

Benedek Elek meséin nőttek fel

Ploiești-en a gyerekek Kristóf Emese 60 éve él Ploiești-en, édesapja református lelkészként került a havasalföldi városba a Maros megyei, Ludas melletti Bükkösről. Kristóf Emese elmondta, amikor a városba került, akkor sem volt sokkal nagyobb a magyarok lélekszáma, mint most. „Az emberek cserélődtek, akik meghaltak, azok helyett újak jöttek. Egy idős hölgy van jelenleg, aki korábban érkezett a városba, mint én: több mint nyolcvanéves, és rendesen jár a templomba, édesapámat is ismerte. Ő is megőrizte a magyarságát, az ő lánya is jól beszél magyarul” – mondta Kristóf Emese. Mint mesélte, ő Kolozsváron végezte a középiskolát, paplány létére nem mehetett egyetemre annak idején. Az egészségügyi asszisztensként gyermekotthonban dolgozó nő a román városban megtanította magyarul írni, olvasni, beszélni a gyermekét. Mint mondta, Benedek Elek meséin nőttek fel református vallású unokái is, akik jól tudnak magyarul, egyikük Bukarestben magyarországi cégnél dolgozik. „Azt nem tartom jó kifogásnak, hogy az ember nem használja a magyar nyelvet, mert nincsen akivel beszélnie. Lehet magyarul olvasni, tévézni, itt is elérhetőek magyarországi tévéadók, bár külön elő kell fizetni rájuk. Magyar könyveket is lehet rendelni, a járvány előtt sokat utaztunk Erdélybe. Az ember, ha akarja, tudja tartani a kapcsolatot a magyar kultúrával. Aki azt mondja, hogy nem lehet, az vagy kényelmes, vagy már nem érdekli” – vallja Kristóf Emese. Mint kifejtette, ő a református közösségben és a családban is őrzi a magyar identitást. „Itthon csak magyarul beszélünk és beszéltünk mindig is a lányunkkal, az unokákkal is. Én úgy látom, nehéz az embernek megőriznie a magyarságát egy ennyire szórványvidéken, és ha elengedi magát, akkor mindenképpen beolvad a többségbe” – mondta Kristóf Emese. Kérdésünkre azt is elmondta, magyarsága miatt soha senki nem viszonyult hozzá ellenségesen a román városban.

„A legjobb barátnőm egy ortodox pap lánya volt, aki nagyon megértően, nyitottan viszonyult a magyarságomhoz. Rengeteget beszélgettünk vallásról, irodalomról, kultúráról. Egyébként soha nem volt problémám a magyarságom miatt hatvan év alatt a román közösségben, a lányomnak se, aki itt született, és a férje román: az unokákat reformátusnak, magyarnak is neveltük” – mondja Kristóf Emese. Kifejtette, azt tapasztalta, a románok Ploiești-en tulajdonképpen nem is vesznek tudomást arról, hogy valaki magyar vagy protestáns, közömbösek ez iránt, valahogy nem könyvelik el azt, hogy az ember „más”: az ő szemükben arra nem érdemes figyelni, hogy valaki magyar. Kristóf Emese arról is beszélt, a ploiești-i istentiszteleten 10-12-en szoktak részt venni, a járvány miatt jelenleg sokan nem mernek járni. A városban egyébként katolikus közösség is létezik, oda magyarok is járnak. Kristóf Emese azt is elmondta, a bukaresti, pitești-i és ploiești-i magyarok a járvány előtt rendszeresen találkoztak, szinte minden évben. 

A negyven éve Pitești-en élő Székely Erzsébet a Nagyenyed melletti Miriszlón született, a nagy múltú enyedi kollégiumba járt iskolába. Mint mesélte, Nagyváradon végezte a gyógytornászi szakot, majd Iași-ban dolgozott, onnan Temesvárra került, ahol férjhez ment. A férjét Resicabányára helyezték, innen kerültek Pitești-re, mert oda valósi volt a román férje.

„Vannak magyarok Pitești-en, de csak lazán tartják egymással a kapcsolatot. Sajnos most már nincs telefonkönyv, amíg volt, könnyebben tudtuk tartani a kapcsolatot. De azért körülbelül 13-an eljárunk rendszeresen a havi egy istentiszteletre, ott találkozunk, beszélgetünk” – mondja Székely Erzsébet. Arra is kitér, a járvány előtt a ploiești-i, galaci magyarokkal is tartották a kapcsolatot, eljártak egymáshoz, összejöveteleket szerveztek a református egyház keretében. „Régebben a pitești-i katolikusokkal is tartottuk a kapcsolatot, de jelenleg ez nem működik. Katolikus templom is volt, német evangélikus templom is, de a kommunizmusban lerombolták ezeket” – mondja. Székely Erzsébet igyekszik lépést tartani a magyar médiával: jár neki a Brassói Lapok, és csak a magyarországi tévécsatornákat nézi. Sajnálja, hogy az Erdély Tv nem elérhető Pitești-en, mert nagyon érdeklik őt az erdélyi magyar események: amikor a nővéréhez megy Segesvárra, mindig ezt az adót nézi.

„Három gyerekem van, az egyik Magyarországon él, a másik Bukarestben, a harmadik itt. Én magyarul beszélek velük, de ők sajnos csak a konyhanyelvet ismerik, megesik, hogy románul válaszolnak” – mesélte Székely Erzsébet. Azt mondja, a pitești-i magyarok többsége vegyes házasságban él, van köztük, akinek a házastársa nagyon toleráns, de olyan is akad, aki nem, ebben az esetben elsorvad az illető magyarsága. „Az is megesik, hogy a házaspár magyar, de a gyerekeik már egy szót sem tudnak magyarul, a szülők nem tanították meg őket, sajnos” – mondta Székely Erzsébet.

(kronikaonline.ro)