Volt egyszer egy római katolikus felekezeti iskola Magyarláposon

A magyarláposi katolikus felekezeti iskola padjait koptattam négy éven át, 1937 és 1941 között. Mindenkinek vannak szép és kevésbé szép emlékei az élete folyamán átélt eseményekrõl. Sok kedves emlék halmozódik fel az iskolai élettel kapcsolatban, amelyek többé-kevésbé elhalványodnak, de az elemi elsõ osztályában történtek elevenen élnek bennünk.

A magyarláposi katolikus templom és elemi iskola

Annyi megilletõdéssel indultunk szüleinkkel szeptemberben az új élmények felé, hogy az felejthetetlen... De amikor tanító bácsink ránk mosolygott, elszállt minden félelmünk. Sose felejtem el azt az iskolát, ahol az elsõ betûket, számokat tanultam. Azt a személyt, aki elõször fogta meg a kezem és vezetett be türelmesen az ismeretek világába.

A mi kis iskolánkat gr. Majláth Gusztáv Károly püspök úr építtette az 1800-as évek vége felé. Szándékosan írom, hogy kicsi, mert egyetlen tanterembõl állt (kb. 6x6 m), de befogadta mind a hét (7) osztályt. Igen, egyidõben, egy helyiségben tanult az I-II-III-IV-V-VI-VII. osztály. (Egy osztályban kb. 4-5 gyermek járt, de így is 7x5=35 tanuló.)

Valovics Ferencs tanítóbácsink igen be kellett ossza az idõt, a tananyagot, fegyelmezzen, hogy minden rendben menjen. Abban az idõben õ középkorú volt, magas, tiszteletet parancsoló. Sokan nem szerették, mert szigorú, következetes, de igazságos volt. A büntetés, jutalmazás a módszeréhez tartozott.

A képen látható tornyocskában egy kis harang volt, amit a takarító bácsi reggel 7 órakor megkongatott. Ez azt jelentette: készülõdés. Fél nyolckor második jel: indulás, 8-ra, a harmadikra mindenki a helyén ült. Jaj volt annak, aki késett! Órák elõtt imádkoztunk, aztán órarend szerint elõ a könyveket, palatáblát, palavesszõt. A szolgálatos ellenõrizte a házi feladatot, tanítónk rendre elmagyarázta az anyagot az illetõ osztálynak. Egyesek ilyen-olyan gyakorlatot kaptak, vagy törték a fejüket a megoldáson. 50 perc tanóra után 10 perc szünet következett. Ki a friss levegõre! Szellõztetés! Katonás következetesség, megszoktuk. Verekedés, rendetlenkedés, még véletlenül sem volt. A szeme mindig rajtunk...

Voltak közben kellemes események, idõtöltések. Pl. karácsony elõtt pásztorjátékot tanultunk, mindenki szerepelt, a templomban elõadtuk az éjféli misén. Ezért ajándékcsomag járt (érdem szerint). Tornaórán szánkózni, a „Madarak, Fák Napján” egésznapos kirándulásra vitt. De máskor is tettünk hosszabb sétákat. Emlékszem: elsõs koromban féltem átmenni egy kicsi patakon, õ ölbe vett és átvitt, nem csak engem...

Kitérnék egy felejthetetlen epizódra. Elsõs lehettem, tél volt, szánkózásra alkalmas idõ. Egyik szüneten a „nagy fiúk” mit gondoltak: a szomszédos deszkakerítésrõl leválasztottak két hosszú szálat, s a mellettünk levõ domboldalas kertben alaposan letaposták a havat, szánkóversenyt rendeztek. Elõl meg hátul egy-egy nagyobb fiú ült, középen pedig 2-3 kisebb. Engem is magukkal vittek, s én nem ellenkeztem. Igen kellemes volt a játék, észre sem vettük, hogy becsengettek.

Egyszer csak felfigyeltünk arra, hogy üres az iskola udvara. Nosza besompolyogtunk, de a tanítóbácsi észrevett. Sorba állított, elõl a legnagyobb, majd orgonasípszerûen a többi „tettes”. Én voltam a legkisebb, a legutolsó... Mindenki megkapta a kijáró büntetést: fenekest, nyaklevest, vagy tenyerest! Mikor rám került a sor, kinyújtottam a két tenyerem és könnyben úszó szemmel ránéztem tanítómra. Õ rám mosolygott és elengedte büntetésem, egyelõre. (Ezt az esetet számtalanszor elmesélte, amikor nyugdíjas korában meglátogattam.) Többet soha nem hagytam el az udvart szünet alatt.

Hogy milyen alapos ismeretet kaptam Valovics Ferenc tanítóbácsitól? Bizonyítja, hogy amikor elvégeztem a IV. elemi osztályt, szüleim a Szatmári Nõnövelde nevû elit iskolába irattak az I. polgáriba. Eleinte nehéz volt megállnom a helyem a városi, jól felkészült kislányokkal szemben, de a szilárd alap, a kitartó szorgalom, meg egy kis rátermettség meghozta az eredményt. 1950-ben a tanítóképzõ elvégzése után én is a tanítók soraiba léptem. Szeretném lejegyezni a tanítók indulóját, ami hûen tükrözi elhivatottságunkat:

Csak vígkedéllyel érhetsz el eredményt,

Bárhová hívjon is a kötelesség,

Ha hivatásszeretetbõl teszed,

Isten megáldja törekvésedet.

Refr.: Dolgozz sokat, képezd magad,

hogy mint tanító töltsd be hivatásodat!

Munkára lelkesítsen a gondolat,

Lélekformálás lesz a szent feladat,

Mit Isten kertjében kell végezned,

Emberpalántákat jól neveljed.

Refr. Dolgozz sokat...

Tisztelet és megbecsülés jár a lelkiismeretes „nemzet napszámosainak”, a néptanítóknak.

Özv. Csornainé sz. Breuer Erzsébet

nyugalmazott tanítónõ Magyarláposról

(Bányavidéki Új Szó)