Táborozás a Cibles-havas három csúcsának lábánál az 1960-as, 70-es években (1.)

Ígéretemhez híven néhány kedves emléket írnék iskolánkról az 1960-as, 70-es évekbõl. Akkor még mint tagozat mûködtünk sok szorgalmas, lelkes tanulóval. Szoros barátságunkat a domokosi iskolával az is bizonyítja, hogy gyakran jártunk egymáshoz tapasztalatcserére.

Ha buszos kirándulást szerveztek, mindig meghívtak bennünket, láposiakat. Így jutottunk el például Kolozsvárra többször, ahol a Botanikus kertet látogattuk meg, a színházban meg a János vitéz-t láttuk. Nagybányán is voltunk, kiállításokat láttunk, a planetáriumban megcsodáltuk az égitestek mozgását. Ez sokat segített a fizikai földrajz megértésében. Közös táborozáson is részt vettünk nyaranta. Ilyen volt egyebek mellett az 1969. júliusi táborozás. A Cibles lábánál volt egy szépen berendezett „menedékház”. (Nem tudom, ha még megvan?) Bejárattal szembeni folyosójáról jobbra-balra nyíltak az emeletes ágyakkal ellátott hálók, külön a fiúk és külön a lányok részére. Volt háló a kísérõk, illetve a „gondnok bácsi” számára is. Majd nagy ebédlõ és jól felszerelt konyha kamarával. Fürdõszoba is volt, igaz, csak hideg vizes mosdóval, amit a közeli forrás táplált (esés folytán).

Felejthetetlen emlékek kötnek valamennyiünket ehhez az épülethez. Villanyvilágítása nem volt, de minden szobában egy-egy úgynevezett viharlámpa égett. Sötétedés elõtt megvolt a vacsora, kis lazítás után „takarodó”, hogy a nappal kelhessünk (mint mindig)...

Egyszerre éktelen sikítás törte meg a sötétség csendjét. Rögtön talpon voltam - mint szolgálatos -, erõsebbre állítottam a lámpást és indultam a leánykák hálószobája felé, ahonnan a zûrzavar hangja jött... Az történt, hogy a fiúk, elcsendesedés után, a lepedõt a fejükre borítva, lobogtatva bevonultak a lányokhoz. Éppen telehold lévén, nem volt bátorító jelenség... Az ajtóban állva felismertem õket, rájuk kiáltottam. Megszeppentek, én pedig rendre lelepleztem a „kísérteteket”. Így mindenki megnyugodhatott. A „fejmosásra” másnap került sor. A dorgálás hatott, mert többet ilyesmi nem fordult elõ. Magunkban derültünk a dolgon, hogy miket ki nem találnak ezek a 8-10 éves gyermekek.

Más alkalommal, egy délután, látva, hogy zivatar közeledik, nem indultunk sétára. Valóban ki is tört egy nyári zápor, bõven esett az esõ. A növendékek az ebédlõben römiztek, dominóztak, sakkoztak, vagy más társasjátékkal szórakoztak. A mellettünk levõ domboldalon egy juhász család vert tanyát nyájastól. Az esõ a sátruk alá folyt, ezért bekérezkedtek hozzánk, mind a hat gyermekükkel. Szívesen engedtünk, helyet szorítottunk a kicsiknek. Hálául a juhász felesége BÁLMOS-t fõzött nekünk. Ismeri valaki, mi az a „bálmos”? Az bizony egy fölséges puliszkaféleség! Kitûnõ! Igen ízlett mindenkinek, ezért gyorsan leírtam a receptjét (csak az a helyzet, hogy úgy a legfinomabb, ha juhtejsavó van kéznél...):

Bálmos - A juhsajt készítésénél lecsorgó savós levet használjuk hozzá. Ezt a levet addig forraljuk, míg a tetején sajtos, vagy vajas csomók jelennek meg. Ekkor állandó keverés közben annyi szitált kukoricalisztet eregetünk bele, hogy megfelelõ sûrûségû legyen. Kis ideig még fõzzük és közben keverjük, majd meleg vízbe mártott kanállal kis gombócokat szaggatunk belõle egy tálba. Meghintjük reszelt sajttal. Tejföllel locsolva még fölségesebb.

Jó étvágyat hozzá! - ezt kívánja:

Özv. Csornainé Breuer Erzsébet Magyarláposról

Bányavidéki Új Szó